Szerencsésebben is kezdődhetett volna tanári pályán, mint ahogyan az annak idején megtörtént. Ha jobban belegondolok, az előző mondat kevés igazságot rejt magában. Igazából szerencsés voltam, még akkor is, ha első pillanatra ez nem volt nyilvánvaló. A nyári szünet utolsó napjaiban kaptam állást, ha ez nincs a pályakezdő munkanélküliek csapatát gyarapítottam volna.
Az alkalmazásomról döntő elbeszélgetésen a gimnázium igazgatója jelezte, hogy – akkori fogalmaink szerint – egy negyedikes, két harmadikos és egy elsős osztályban kell magyart tanítanom. Azonnal tudtam, hogy ez nem kevés kockázatot rejt magában. Miközben az igazgató papírjaiba lapozgatott íróasztalánál, a plafont bámulva azon tűnődtem, hogy kilenc hónap múlva érettségiztetni kell a negyedikes osztályomat, amelyről semmit nem tudok. Fogalmam nincs, ki és hogyan tanította őket három évig. Kockázatos tanévnek indultam neki, és útravalóként megtudtam, hogy matematika tagozatos a végzős osztályom. Ettől nem lettem derűsebb.
Az élet, az iskolai mindennapok aztán alaposan rácáfoltak előreborítékolt borúlátásomra. A negyedikes osztályom csupa jó képességű diákból állt, akik nem a humán tantárgyakat elsajátítását tartották a legfontosabb feladatuknak, Mégis tisztában voltak azzal, hogy a felvételi pontszámok és az érettségi miatt ezeket nem hanyagolhatják el, mert akkor nem jön össze a szükséges felvételi pontszám. Egy felismeréssel is gazdagabb lettem ebben a kilenc hónapban:
remekül lehetett együtt dolgozni a logikusan, racionálisan gondolkodó, a tervszerűséget messzemenően szem előtt tartott diákokkal.
A matekosok ilyen voltak. Tanév közben kiderült, hogy korábbi magyartanáruk, a középiskola korábbi igazgatója jó alapokat rakott le, legyen szó az irodalom vagy a nyelvtan megkövetelt tudásanyagáról.
Az érettségire külön készültünk, a tanév utolsó hónapja lényegében ezzel telt, így érkeztünk el misztifikált záróvizsgához. Mondanom sem kell, hogy addig soha nem vizsgáztattam, addig mindig engem kérdeztek. Nem állítanék igazat, ha azt írnám: nem élveztem az akkori fordított felállást. Különösen fiatalon az ember igyekszik komolyan venni a feladatait, különösen, ha – mint esetemben – érettségi vizsgáról van szó. Így tettem én is. Hat-nyolc tanár ült a szóbeliző diákkal szemben, köztük a szegedi egyetemről érkező elnökkel, és a „táncrend” szerint magyarból kellett elsőként felelni a vizsgázóknak. Ennyi idő távlatából nem emlékszem a kihúzott tételek tárgyköreire, de arra igen, hogy szellemileg rám inspirálóan hatottak. Kérdeztem, faggattam a velem szemben ülő jó képességű diáklányt. Nem tudtam megállni, hogy néhány fontos tárgyi adalékkal ne egészítsem ki az általa elmondottakat. Jó hangulatú, kellemes beszélgetésnek éltem meg, ami ott és akkor a teremben történt, pedig láthattam volna a vizsgázó arcán, hogy ő ezt egészen másképp gondolja.
Miután végeztünk, igazgatóm a hátam mögé jött, és a fülembe súgta: ez harmincöt perc volt. Rövidítened kell, így soha nem fogunk végezni.