A közoktatásban tanuló diákok körében nemhogy nem teljesítenek rosszabbul a lányok, hanem számos területen jobb eredményeket érnek el a különböző tesztek során, mint a fiúk. Az egyetemekre is nagyobb arányban jutnak be, el is végzik, sőt, bekapcsolódnak a doktori képzésbe is – azonban a későbbiekben valahogy eltűnnek a nők a tudományos életből. Kifejezetten szomorú a kép, ha a vezető szerepeket tekintjük át. A CEU Demokrácia Intézet és a Bibó István Szabadegyetem kerekasztal-beszélgetésén ennek okait vitatták meg szakértő vendégek. Bár Magyarországon megszokott, hogy a nőkről szóló vitákat férfiak folytatják, ez alkalommal valóban az érintettek kaptak lehetőséget arra, hogy elmondják a személyes tapasztalataikat, kifejtsék a véleményüket, illetve beszéljenek arról, hogyan lehet változtatni ezen az évszázadok óta kialakult helyzeten. Kalmár Melinda történész, a Szegedi Tudományegyetem Jelenkortörténeti Tanszékének tudományos főmunkatársa, Kende Anna szociálpszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Pszichológiai Intézete igazgatója, valamint Pető Andrea, a CEU Társadalmi Nemek Tanulmánya Tanszékének professzora osztotta meg a gondolatait a rendezvényen.
,,A problémák már a közoktatásban elkezdődnek, mert az iskola nem arra készíti fel a gyerekeket, amire szükségük van ahhoz, hogy az életben később megállják a helyüket" - mondta Kende Anna. ,,Mire egy magyar diák bekerül a felsőoktatásba, szépen megtanulja, hogy csak akkor szólaljon meg, ha tudja a helyes választ. Mivel maga a probléma is összetett, nincs egyszerű válasz arra a kérdésre sem, hogy mi az oka annak, hogy a nők kisebb szerepet kapnak a későbbiekben a tudományos életben. Természetesen komoly szerepe van a társadalomnak is, ahogyan a nőkre tekint, amilyen elvárásokat támaszt feléjük, amilyen szerepekbe kényszeríti őket."
Kalmár Melinda számokat sorolt: az akadémikusok körében 10 százalék alatti a nők aránya, az MTA doktorai között 16-17 százalék, azonban ahogy lefelé haladunk a tudományos ranglétrán, már jóval magasabb az arány, a PhD hallgatóknak már majdnem a fele, az alapszakosoknak pedig az 56 százaléka nő. Azonban az csak az egyik probléma, hogy a vezetői rétegben szinte csak mutatóban találjuk őket. Ami sokkal elgondolkodtatóbb, hogy mely tudományterületekre jellemzőek ezek a hátrányok: a jogtudomány, a filozófia és a politikatudomány területén nagyon kevés a női kutató, a férfiak ezektől a témáktól igyekeznek őket távol tartani. Mint mondta, az ő munkahelyén 24 főből mindössze kettő nő. „A férfiak olyan területekre igyekeznek odaengedni a nőket, amik nem sértik saját ambícióikat.”
Réti Mónika moderátor, a Nők a Tudományban Egyesület képviselője hozzáfűzte: ha megnézzük a Nobel-díjas hölgyeket, kitűnik, hogy olyan területeken értek el világraszóló eredményeket, amelyeket a férfiak nagy kegyesen átengedtek, mert nem gondolták, hogy ott sikereket lehet elérni, mint például az elektronmikroszkópia vagy a kristálytan. June Almeidára azt is mondták, hogy rosszul lát, amikor 1964-ben az elektronmikroszkópjával felfedezte, hogy az influenzavírusnak gondolt kórokozók körül egy koronára emlékeztető, küllőszerű képződmény látható – így fedezte fel a koronavírusokat. Felidézte: az is megdöbbentő volt számára, amikor egy 2015-ös székesfehérvári interjúsorozatban 98 lány arról számolt be, hogy a szüleik már előre felkészítették őket arra, hogy diszkriminálni fogják, ha mérnökök, matematikusok, fizikusok stb. szeretnének lenni. És készüljenek arra, hogy esetleg zaklatni is fogják őket, illetve erős ellenszélben kell majd dolgozniuk. Ezek a felkészítő anyák gyakran a saját tapasztalatukra támaszkodva próbálták eltántorítani a lányukat ezektől a pályáktól.
Pető Andrea Ormos Mária történészt idézte, aki szerint egyértelmű, miért van kevesebb nő a magasabb pozíciókban: „idővel a korral a nők megbutulnak”. Véleménye szerint a humor eszközével jobban lehet harcolni a fennálló helyzet megváltoztatásáért, mint a komoly számokkal. Ezt érzékeltette azzal is, amikor közölte: a Magyar Tudományos Akadémián több László van, mint nő. Hozzátette: az első előadásán el szokta mondani a hallgatóknak, a tudományos intézményrendszerekben tapasztalható hierarchia úgy működik mint a maffia, ahol csak az ideológia, a lojalitás számít, ugyanakkor mindenki úgy tesz, mintha ez nem így lenne. Az egésznek pedig most drámai aktualitást ad az, hogy az illiberális tudománypolitika nagyon komoly előrenyomulásban van. „Párhuzamos intézményeket hoznak létre, elviszik az összes közpénzt, sőt létrehoznak egy párhuzamos tudományértékelési rendszert is.” Nevesítette a Mathias Corvinus Collegiumot, ahol kizárólag férfiak beszélgetnek férfiakkal, ahol az is megkérdőjeleződik, hogy a nőnek egyáltalán lehet-e joga arra, hogy részt vegyen a tudástermelésben. Arról is beszélt, hogy a nőket alapvetően két dolog hátráltatja az érvényesülésben a tudományos pályán: az egyik az anyasági ár, azaz 20-40 éves kor között, amikor a karrierjüket kellene és lehetne építeni, sok nő a gyerekeit neveli, illetve az idős szülőket gondozza. A másik a szexuális zaklatás, amiről tabu beszélni, de igenis jelen van ebben a közösségben is.
A résztvevők egyetértettek abban, hogy óriási szükség lenne egyrészt az összefogásra a tudományos területen dolgozó nők között is, másrészt érdemes lenne átvenni a külföldön már kidolgozott és ragyogóan működő mentorprogramokat, amelyek támogatják őket abban, hogy sikeres kutatói pályát futhassanak be.
Minek akarnak egyáltalán tanulni?
2018-ban Japán egyik legnevesebb orvosi egyetemének a vezetői kénytelenek voltak bocsánatot kérni, miután kiderült, hogy legalább 2010, de egyes vélekedések szerint 2006 óta manipulálták a felvételi tesztek eredményeit, mert nem akarták, hogy több női hallgató legyen, mint férfi. Mindezt azzal indokolták, hogy a nők karrierje rövidebb a gyerekszülés miatt, ezért inkább férfi hallgatókba érdemes az időt, pénzt, energiát fektetni. Mint emlékezetes, az Állami Számvevőszék 2022-ben megjelentetett Pink Education jelentésének is az volt a fő megállapítása, hogy a nőknek felesleges részt venni a költséges felsőoktatásban, ha utána úgyis otthon maradnak a gyerekeikkel.
