Hetek óta a híradások élén szerepelnek a kaliforniai erdőtüzek, amelyek már 25 halálos áldozatot követeltek, és tízezrek otthonát pusztították el. A katasztrófa nem válogat: hollywoodi hírességek luxusvilláit éppúgy érintette, mint hétköznapi emberek házait, benne az életük mindennapi használati tárgyaival. De míg a lakások újjáépíthetők, bizonyos tárgyak és a hozzájuk kötődő emlékek azonban soha nem pótolhatók. Az ajtófélfa, ahol kis vonalak jelzik, mennyit nőtt a gyerek, az egyetlen fénykép a nagymamáról még lánykorából, egy azóta elhunyt költő által dedikált verseskötet…
Egy tűzvész esetében rengeteg minden válik hamuvá, nem „csak” maga az épület. Életek mennek tönkre, és elveszik az otthon fogalma is. „Illetve inkább átalakul, de ez az átalakulás egy nagyon fájó folyamat, mert még ha sikerül is egy új házat építeni, akkor is ott marad a réginek a vágyott állapota és az ott átélt élmények. Arra kevesen gondolnak, hogy a veszteségeinkkel a jövőképünket is elveszítjük bizonyos szempontból. Dédelgetjük terveinket, mert kell valami, amibe kapaszkodunk, ami motivál, hogy érdemes legyen minden nap felkelnünk. Ha leég a házunk, akkor elveszítjük azt az otthont, ahol például azt terveztük, hogy majd felneveljük a gyerekeinket, vagy együtt megöregszünk” - magyarázza Dorogi Márta pszichológus, gyászfeldolgozás módszer-specialista.
„Életünk során számtalan veszteséget szenvedünk el, ezek nagyon sokfélék, és mindegyikre másféle választ adunk, másféleképpen dolgozzuk fel. Abban azonban megegyeznek, hogy minden veszteséget gyászreakció követ. A gyászreakció folyamán akár egymásnak ellentmondó érzelmek is eláraszthatnak minket. Megjelenhet az önvád és az értetlenség: szép lett az új ház, de hogyan is örülhetek neki, hiszen ehhez az kellett, hogy a régi leégjen. Nagyon mélyre süllyedhetünk a negatív érzések megélésében, és nem tudjuk, hogyan űzzük el ezeket, mert közben működnünk kell a mindennapokban: dolgozni kell, a gyerekeket iskolába vinni, megszervezni a házépítést, beszerezni az új ruhákat, tárgyakat stb. – újra kell formálni az egész életünket, miközben egy hatalmas veszteséget gyászolunk.
Az is egy természetes reakció ilyen esetekben, hogy szeretnénk felelőst találni. Ki vagy mi okozta a tüzet? Emberi hiba? Rövidzárlat? Szándékos gyújtogatás? Ugyanis egyfajta megnyugvást hoz, ha valakit vagy valamit felelősség tudunk tenni az eseményekért, megértjük, hogy mi miért történt.
Ezzel azonban az a probléma, hogy ezekkel a fejben lejátszott gondolatokkal próbálunk értelmet keresni az érzelmekben. Márpedig hogyan lehet értelemmel válaszolni egy érzelmi krízisben?
Talán ez a legdrasztikusabb és a legnehezebb próbatétel, éppen ezért a gyászreakciónk a legtöbb esetben itt szokott megtorpanni vagy elakadni – világított rá Dorogi Márta. „A fejünkkel ugyanis nem tudjuk meggyógyítani az összetört szívünket. Lehet, hogy megtalálják a felelősöket, és megbüntetik őket, de ha nem, akkor is haragudhatunk a környezetre, a társadalomra, a világra – azonban ez nem segít.”
A szakember arról is beszélt, hogy amikor krízishelyzetbe kerülünk, az emberek általában robot üzemmódba kapcsolnak, gondolkodás nélkül cselekednek, teszik, amit tenni kell. A tüzet nem két hét múlva kell eloltani, hanem most azonnal, menteni kell az embereket, az állatokat, amennyire lehet, az értékeket. Az érzelmeket pedig elnyomjuk, úgy gondoljuk, hogy ráérünk majd később foglalkozni ezekkel. Pár napig, néhány hétig tart, amíg fizikálisan megtaláljuk a megoldást, az alapszükségleteinket biztonsággal tudjuk fedezni: átmeneti vagy végleges szálláshelyre költözik a család, beszerezzük a legszükségesebb használati tárgyakat, élelmiszereket. Utána következik az az időszak, amikor egyre jobban hozzáférhetünk az érzelmeinkhez – ha engedjük. Mert nagyon sokan maradnak a robot üzemmódban, hiszen tennivaló van bőven és közben elfeledkeznek arról, hogy át kellene gondolni: „hogy is érzem magam?”
Dorogi Márta kiemelte: egy tragédia után nagyon gyakori, hogy azt bántjuk, aki a legközelebb van hozzánk, mert azt gondoljuk, hogy ő majd megért minket, de nem így történik, mivel ő is krízisben van, ő is gyászol. „Mindannyian másképp gyászolunk, a másik ember valószínűleg nem fog tudni lelkileg támogatni engem, sőt ő meg az én támogatásomra szorulna. Tömeges katasztrófa esetén ráadásul egy gyászoló tömeg jelenik meg, mindenkinek a saját egyedi gyászával.” Rengetegen nem képesek arra sem, hogy pontosan beazonosítsák a saját érzéseiket, pedig a szakember szerint ez lenne az alapja annak, hogy milyen módon lehet segíteni. Például egy félelemként definiált érzés lehet valójában fenyegetettség, gyengeség, bizonytalanság, nyugtalanság, ijedtség, aggódás, gondterheltség. „Egy tűzesetnél alighanem fel sem teszünk olyan kérdéseket magunknak, mint »Hogyan tudnám csökkenteni az aggodalmamat? Mi esne jól? Hogyan érezném jobban magam?« Amikor megkérdezik tőlünk, hogy miben tudnak segíteni, az a válaszunk, hogy van ennivalóm, ruhám, fizikálisan megvan mindenem. Mégis aggódom. De miért? Mert nem tudom, hogy fog a gyerek eljutni az iskolába. Jó, akkor elviszem én. Mi van még? Félek attól, hogy valaki elviszi azt, ami még megmaradt a romok között. Jó, akkor elmegyünk, és elhozzuk. Ha tehát pontosan meg tudjuk fogalmazni az érzéseinket, azok nagyon sokszor magukban hordozzák a megoldást. Ez nem mindig cselekedet, lehet az egy baráti ölelés is akár.” A szakember arra is felhívta a figyelmet, hogy a legjobb szándékkal is félrecsúszhat a segítő szándék.
Gyakori, hogy gondolatokat közlünk, tanácsokat adunk – „én azt csinálnám a helyedben” –, pedig nem erre van szüksége a gyászolónak.
De akkor hogyan lehet feldolgozni a pótolhatatlan veszteségeket? A megsemmisült emlékeket? Ilyenkor azzal kell kezdeni, hogy elfogadjuk: amit elveszítettünk, azt ugyanolyan formában soha nem fogjuk visszakapni – javasolta a pszichológus. „Ezekhez a tárgyakhoz azért ragaszkodunk, mert érzelmeket társítunk hozzájuk, éppen ezért itt is segíthet, ha ezeket az érzelmeket is beazonosítjuk. Azután tegyük fel a kérdést: mi az, ami a jövőben hasonló érzéseket tudna közvetíteni számomra? Tudjuk, hogy a régi már nem kapható vissza, de találjunk valamit, ami hasonló érzéseket kelt. A régit nem felejtem el, nem tagadom le, hanem együtt élek a hiánnyal.”
A szakembert arról is kérdeztük: miben, mennyiben más a veszteségfeldolgozás a gyerekek esetében. „A gyerekek alapvetően a szülőket figyelik, tőlük veszik át a viselkedési mintákat a különféle helyzetekben. Nem különbözik ez ebben az esetben sem. Amikor a családot veszteség éri, a gyerek akkor is figyel, és a látott megküzdési sémákat magáévá teszi. Ilyenkor derül ki az is, hogy egy-egy családban mi számít értéknek. Dorogi Márta elmondta: életkortól függően a kicsik általában játékban vagy rajzban dolgozzák fel az őket ért veszteségeket. Az sem gond, ha ilyenkor komolyabb érzelmi megnyilvánulás is megjelenik ezekben a játékokban, hiszen bennük is feszültség keletkezett, amit le kell vezetni. Emellett őket is meg kell kérdezni az érzéseikről, persze mindig az életkoruknak megfelelően. Egy négyéves gyerek például nem fogja azt mondani: amiatt aggódott, hogy nem lesz ennivaló. De azt mondhatja: attól fél, hogy holnap nem lesz kakaós csiga reggelire. Mivel ilyenkor a bizonytalanság a legnagyobb félelem, az a legjobb megnyugtatás, ha a biztonságérzetet meg tudjuk számukra teremteni.
