Minden nőtársamban ezek a gondolatok újra és újra felszínre törnek, amikor egy kezdetben vadidegen felkelti az érdeklődésünket, kicsit kinyitja a szívünket vagy megérinti a lelkünket.
Azt gondoljuk egy-egy félszeg összemosolygás, egy bénán alakuló csók vagy az ismerősség hatására, hogy hasonlóan látjuk a világot. Hogy itt vannak ezek az apró kapcsolódások, egy közös zene, egy rég elfeledett regény, egy inspiráló gondolatébresztés és némi figyelmes egymásra hallgatás, ami már jelentheti azt, hogy itt valami új lehetőség, valamiféle egymás felé kinyílás következhet, amiből bármi is lehet.
Szép lassan bekúszik a gondolatainkba, hogy mi van, ha ő az akire érdemes figyelni, aki őszintén tud kapcsolódni, aki tényleg különleges és más mint előtte bárki.
Mi van, ha ő az, akivel majd más lesz, akinek lesz ideje és türelme ránk, kinyitni a kapukat, és aki képes majd befogadni a mi lényünket, megértésünket és kedvességünket, és ha majd odaértünk, a szeretetünket. Álomittasan lefekvés előtt szinte már kicsit érezni véljük az ölelést és a forró csókot, amiről azt mantrázzuk, meg se történt... Vagy tényleg nem történt meg? Hiszen ha mindketten úgy teszünk és nem beszélünk róla, akkor ez a valóságszelet felhőként köddé válik a gondolataink és az érzékeink birodalmában. Egy fantazmagóriává zsugorodik, melyből nem zuhog majd valós testünkre az érzékiség zápora. Elcsendesül és ködbe vész, egy vicces randisztorivá silányul, pedig lehetne valami jónak a kezdete is, mely jó értelemben felforgatja a résztvevők életét.
