Minden nőtársamban ezek a gondolatok újra és újra felszínre törnek, amikor egy kezdetben vadidegen felkelti az érdeklődésünket, kicsit kinyitja a szívünket vagy megérinti a lelkünket.
Azt gondoljuk egy-egy félszeg összemosolygás, egy bénán alakuló csók vagy az ismerősség hatására, hogy hasonlóan látjuk a világot. Hogy itt vannak ezek az apró kapcsolódások, egy közös zene, egy rég elfeledett regény, egy inspiráló gondolatébresztés és némi figyelmes egymásra hallgatás, ami már jelentheti azt, hogy itt valami új lehetőség, valamiféle egymás felé kinyílás következhet, amiből bármi is lehet.
Szép lassan bekúszik a gondolatainkba, hogy mi van, ha ő az akire érdemes figyelni, aki őszintén tud kapcsolódni, aki tényleg különleges és más mint előtte bárki.
Mi van, ha ő az, akivel majd más lesz, akinek lesz ideje és türelme ránk, kinyitni a kapukat, és aki képes majd befogadni a mi lényünket, megértésünket és kedvességünket, és ha majd odaértünk, a szeretetünket. Álomittasan lefekvés előtt szinte már kicsit érezni véljük az ölelést és a forró csókot, amiről azt mantrázzuk, meg se történt... Vagy tényleg nem történt meg? Hiszen ha mindketten úgy teszünk és nem beszélünk róla, akkor ez a valóságszelet felhőként köddé válik a gondolataink és az érzékeink birodalmában. Egy fantazmagóriává zsugorodik, melyből nem zuhog majd valós testünkre az érzékiség zápora. Elcsendesül és ködbe vész, egy vicces randisztorivá silányul, pedig lehetne valami jónak a kezdete is, mely jó értelemben felforgatja a résztvevők életét.
Szóval nekünk, nőknek miért cikáznak ilyen kis semmiségek után a gondolataink ilyen pozitív irányba? Hiszen szinte mindannyian megégettük már magunkat, ki többször, ki kevesebbszer, de élénken ott él bennünk a visszautasítás, a mellőzöttség, a fájdalom, a hiány vagy a mélységes csalódottság, és a mi lett volna ha? érzése. És nem, nem akarjuk ezeket a köröket újra és újra lefutni, újra átélni. De akkor miért vagyunk képesek újra kinyílni és reménykedni, hogy ez most más lesz? Újra elhinni, hogy majd felhív, hogy majd keres? Újra és újra benyalni a kifogásokat, hogy most épp nem ér rá, mert sok a munka, elromlott a telefonja, vagy csak sok a stressz? Bízva abban, hogy talán most a másik meglát bennem is valamit, ami fontos lesz neki?
Elhisszük és reménykedünk, és ez bizony tény. És csalódunk, még ha megértjük a másik oldalt és a helyzetét, akkor is. Ez genetikailag belénk van kódolva. Sőt, nem csak genetikailag, hanem antropológiailag is. Mi vagyunk a tűz őrzői, a családi otthon megteremtői, a fészekrakók. Tőlünk kell, hogy eredjen a nyugalom érzése, ösztönként él bennünk az az ősi üzenet, hogy ide visszatérhetsz, itt megmelegedhetsz... Hogy itt várunk türelmesen... Hogy amikor a vadászó férfi kimerülten hazaér a barlangba, meleg várja, és étel és biztatás, megnyugtatás, ha nem sikerült ledorongolni azt a mamutot, avagy osztatlan öröm és körberajongás, ha mégis sikerült neki.
Mi reménykedünk, hogy lesz, ki hozzon mamutot, és lesz, aki melegedik a tűzünknél.
Bár mi már modern nők vagyunk és azóta eltelt jó pár évezred, valahol legbelül a legtöbb nő arra vágyik, hogy legyen egy férfi, akinek megadhatjuk a tüzet. És talán a legtöbb férfi is valahol legbelül arra vágyik, hogy legyen kinek megmutatni a zsákmányt és biztonságot teremteni. A mai világban ez leegyszerüsödött úgy, hogy „szeretni és szeretve lenni”. De egyre inkább távolodunk a gyökereinktől és vasfalakat hegesztünk magunk kőré, csinos kis fém szemellenzőket, amikről lepattan minden szikra, amely mástól jön. Így nem tud megszületni a varázs és elfelejtük, hogy látszani és látni jó dolog, főleg ha olyannak látnak és fogadnak el minket, amilyenek vagyunk.
Az önfejlesztés és az önvédelem jó dolog, de társas lények vagyunk. Abból jött létre a mai modern ember, hogy akkor ott az őskorban csapatokba, falkákba verődve párra leltek egymásban, mert rájöttek, hogy együtt könnyebb túlélni, míg a magányos vadászokat és barangolókat elnyeli a vadon.
És mi nők, még egy dologért képesek vagyunk újra remélni és felejteni a fájdalmat. Nekünk adatott meg az emberi fajfenntartásban az a szerep, hogy utódokat hozzunk a világra és megszüljük gyermekünket. Nagy általánosságban egy terhesség alatt egy gyermeket tudunk szülni, de mint tudjuk, ez a fajfenntartáshoz kevés, így az evolúció során úgy fejlődött a női szervezet, hogy több alkalommal képes legyen teherbe esni, és újabb és újabb utódokkal megörvendeztetni a bolygót.
A gyerekszülés maga a csoda, de egy rettenetesen fájdalmas csoda.
A vajúdás hossza a fél órától, 12-16, de akár 24 óráig is terjedhet, ahol a legérzékenyebb pontjainkat hullámszerűen borítja el a fájdalom. Egészen addig, amíg a gyermek meg nem születik, átjutva a szülőcsatornán, ami mind az anyukának, mind pedig a gyermeknek egy erős fizikai behatás. A szervezet ekkor a természetes folyamatokat segítendő, különféle hormonokat termel, a többi között oxitocint, ami a fájdalomérzetet csökkenti, és valamiféle eufórikus örömöt is előidéz (mondhatnánk, hogy a saját testünk termeli a tudatmódosító szert), és mily furcsa, ugyanez az oxitocin termelődik a szerelem érzésekor is a szervezetben.
Ami külön érdekes, hogy amikor az utód világra jött, ez a hormontermelés nem fejeződik be, hanem szépen lassan ürül ki, hogy fokozatosan, az idő múlásával hozzá tudjon szokni a szervezet, az agy és az elme, hogy már gondoskodnunk kell valakiről, és hogy a gyereknevelés okozta nehézségeket könnyebben vegyük. Ezek az úgynevezett szülési hormonok lehetővé teszik, hogy a hatalmas megterheléssel járó „utódpótlási procedúrát” megszépítsük az agyunkban, a fájdalmat szükséges rosszá szelídítsük. A szenvedést és a küzdelmet (a tudományos kutatások szerint a nők több mint felében szinte azonnal) felülírja az eufórikus boldogság, amikor megszületik a kicsi.
Tehát ebben a történéssorozatban szenvedés és fájdalom egy földöntúli boldogsággal ér véget, és amikor újra arra kerül a sor, hogy gyermekeket hozzunk a világra, akkor minden rosszat és nehézséget „elfelejtünk" és készek vagyunk újra belevágni az anyaságba. Ez a több ezer éves viselkedésminta és a hormonok magyarázzák, hogy miért vagyunk újra és újra naivak, hiszékenyek, és reménykedünk, hogy majd most jobb lesz és máshogy lesz. Mert ez nem csak a gyerekszülésre igaz, az agyunk úgy van hangolva, ha van egy nehézség vagy probléma, és ahhoz csatlakozik egy megoldás (akár magunkból, akár a természetből jön), azt a pszichénk automatikusan cimkézi és beteszi az úgynevezett problémamegoldó repertoárunkba. És ha a jövőben a korábbihoz hasonló nehézség érkezik, akkor úgy mint a régi zenegépek, az agyunk egyszerűen csak felteszi azt a lemezt és lejátsza, tudattalanul így épül be a megoldás, vagy a probléma kezelése a mindennapjainkba. És megbocsájtunk újra, hiszünk újra és szeretünk újra.
Ezeket az antropológiai ősmegoldásokat nagyon nehéz felülírni és nem is feltétlenül kell. Mert bár mi nők is szeretünk erősek, határozottak lenni és lerázni magunkról a generációk óta belénk égett sztereotipiákat és szokásokat, de ne változtassuk meg a megváltoztathatatlant, mert a mi pivéligiumunk a gyengédség, a türelem a megbocsájtás, a tűz és a szív. És ezek csodálatos dolgok, ha tudjuk a helyén kezelni őket, ha megtanuljuk, hogyan nem kapunk és okozunk fájdalmat, akkor csodás dolgot alkothatunk és teremthetünk a világban.
A férfiaknak sokkal nehezebb egy csalódás és bármilyen fájdalmas kapcsolódás után újra bízni, hinni és talpra állni, mert nekik nem adatott meg, legalább is nem olyan mértékben és mennyiségben az a természetes tudatmódosító, ami miatt nekünk könnyebb az újrakezdés. Ezért nekünk nőknek kell türelmesnek és megértőbbnek lennünk, amíg lebontjuk a falaikat.
Egy bizonyos életkor fölött már aligha várhatjuk el, hogy megjelenjen a herceg fehér lovon, hogy megküzdjön a sárkánnyal és levágja a rózsabokrot, mert talán már sokszor megtette, és egy még nagyobb sárkány várta ott.
Lehet, hogy ők is félnek és bizonytalanok, és csak arra várnak, hogy legalább kiintegessünk a toronyból és ledobjuk a kötelet.
De tudni kell, hogy hol a határ és meddig megyünk el ebben a türelemben, megértésben és várakozásban. Minden helyzet és személy más, így legkésőbb akkor érdemes kilépni az olyan helyzetekből, amelyek látszólag nem vezetnek sehova, amikor már kényelmetlen és negatív érzést kelt bennünk, és újra kezdjük erősen átérezni a már korábban megélt negatív érzéseket.
Ez a magyarázat megoldást nem kínál arra a problémára, hogyan ne sebződjük újra és újra, de némi magyarázattal szolgál, és így talán jobban megérthetjük a működésünket, ennek fényében új lemezeket helyezhetünk be a problémamegoldó repertoárunkba, ezáltal csalódásmentesebbé tehetjük az életünket úgy, hogy megőrizzük az identitásunkat és önazonosak leszünk.
