Úgy tudom, hogy az ikerség öröklődik, és minden második generációban bukkan fel, legtöbbször apai oldalról. De csak hallomásból, sosem néztem utána. Nálunk a családban is öröklődött egy különös genetikai kép, aminek nem sikerült felfedezni a gyakoriságát az elmismásolt bizonyítékok miatt. Csak a szóbeszéd rebesgette, a családi legendárium, hogy nálunk angyalok születnek a családban. Nem sokat törődtem vele, míg meg nem született a harmadik gyermekem. Azután kezdtem nyomozásba. Az elvesztése után az ötödik évben bukkantam egy írásra a mezőszemerédi levéltárban, ami ükanyámhoz volt köthető. Bemásolom ide. Beszéljen ő helyettem.
Szárnyakkal született. Fejjel előre bújt a világra. Maga előtt keresztbe font karral, hátán a két összevont szárnnyal. Voltak rajta apró pihék is, tollpihék. Úgy, ahogy már haj is volt a fején. Felsírt, erősen, mint bármely más egészséges gyermek, és attúl kezdve sem viselkedett különbül. Nem is tekintettünk rá máshogy, ugyanúgy kezeltük, mint a testvéreit.
Hófehér ruhákba öltöztettem, horgolt kis réklivel, épp olyanba, ami jól illett a saját ragyogásához. Mondják, hogy a fehér a vágytalan boldogság színe. Ahogy elnéztem angyali vonásainak nyugodtságát, ezt igaznak is találtam.
A szárnyak nagyok voltak, mozogtak mindig összhangban egymással. Vigyázni kellett, mikor tisztába tettem, hogy a szárnyacskáival le ne lökje magát az asztalról. Ahogy nőtt a kicsi, úgy terebélyesedett a szárnya is. A gyönge kis pihékből íves tollak lettek, sűrűk és méltóságosak. Olyan rajzolatuk volt, mint a konyhaablakban a jégvirágnak. Úgy láttam egyszer, meg is fényesedtek, de az is lehet, csak káprázat volt, ahogy az apja mondja.
Szép volt az arca, mindig higgadt, szelíd. Jó természetű gyerek volt, a felnőttek mégis mindig viszolyogva közeledtek felé. Sosem felejtem el a tanító arcát, ahogy fölébe hajolt a kiságyban. Mert eljött az is, meg az egész falunépe. Mind megnézte az elején. Aztán besokallt az uram, és azt mondta: elég! Még a szomszéd faluból is jött volna a tekéntetes, de még a városbul is! Meresztgették vón’ rája a szemüket. A gyerekek mások, isten áldja meg a lelküket!
Féltem, hogy mi lesz, ha iperedik és kiszalad, a többi meg utána. Mert követték őt, lesték a sarokról minden mozdulatját. Féltek tőle, tudom, de csodálták is. Ahogy tipegett a mezítelen, hófehér kis lábaival! Olyan ízlésesen, mintha a rizspor, hogy le ne hulljon rúla! Nem is lett ő sáros sose, de a por se fogta, se őt, se a szárnyacskáját. Beszélt róla a pap, meg az urak is. Uszítottak, és még a tanács is összeült, meg ilyen-olyan tudós társaság. Vizsgálták is vón, de nem hagytuk. Mellénk állt a tanító is, meg az öreg bíró. Mentől nagyobb lett, úgy nőtt a nyugtalanság vele.
De nem tartott soká. Már magabiztosan járt, szaladt is a kis tüneményem. Láttam rajta, hogy lépteivel együtt a szárnyai is ritmusra járnak, igyekeznek vele. Gyakoroltak azok is, készültek a dógukra. Aztán egy szép napon megtörtént a dolog, amire mind számítottunk, de nem hittük el magunknak se.
Hófehér kis ing volt rajta, a rózsaszín húsos combocskái kidagadtak alúla. Úgy szaladt le épp a domboldalból, mikor a szárnyak mozgásába belejátszott a szél is, az vót, én tudom. Nagyra tárta őket a libbenésben, úgy evezett velük. Látszott, hogy erejük van. A gyermek meg rohant, mígnem csak hopp, elemelkedett! Fel a légbe, nem tartotta a domb ereszkedőjét. Onnat meg csak fel az égbe, egyre el. Hiába hangoskodtam én lentrűl, elfútta a szél a kiáltásomat. Nem ért fel hozzá már.
Nyakaszakadtából vágtatott, és én vártam lent reménykedőn, hogy odafenn elkapják az angyalok.
