1.
A lebbenésnyi égbolt
Johanna lázas újra, bár rég volt már ilyen:
a szombatját szegény nem így képzelte el.
A jégpályára menne, de el nem engedem,
azonnal sírni kezd, a láz feljebb szökell.
A csillapító gyógyszert egész könnyen megissza,
a láz süllyedni kezd majd, és nem megy fel tovább.
A kert üres nagyon most, magában áll a hinta –
a kamrában maradnak az árva korcsolyák.
Csendben fekszik az ágyon, míg almát hámozok.
A hó kint elkezd hullni, és messzire ereszt…
Mint egy vetítővásznat, nézem az ablakot.
Az asztalon lázmérő, és pár almagerezd.
A függönyön most túl is, és innen is vagyok.
Egy lebbenésnyi égbolt – látom a látszatot.
2.
Az összetört szán
A Szajna kistestvére, a Rákos habja-fodra:
az ívhidak alatt futó vigasztalás.
A Bosnyák tér harangja a múlt időket bongja,
a parton, hol megyek, még jól hallom szavát.
Hogy mily versek születnek formáról mit se tudva,
mit érdekelne engem? Az ő dolguk marad.
A hó most hullni kezd el, fehér lesz majd az utca.
Bongj, csak bongj, te templom! Jól értem már szavad.
A ritmusod, de lassú, a rímed tompa, mély,
akár egy régi évben, gyermekkor reggelén,
hogy szemem felnyitottam, s megláttam az anyám.
De elteltek az évek, és idős lett szegény,
apám sem húz ma szánon, mint múlt idők telén –
mind széttörtek az évek, és széttört már a szán.
