Édesapám, Rónay László író, irodalomtörténész a halála előtti években egyre elkeseredettebben tekintett a világra, s legfőképpen a magyar közéletre. Keserűen állapította meg, hogy kezd kiveszni a humanizmus a mindennapjainkból. A lelkeket mintha halálos járvány fertőzte volna meg. Ennek pedig oly sok következménye van. Változik a gondolkodásunk – és nem a jó irányba. A magyar nyelvet sokan csak mások ócsárlására használják, s nem adják meg neki azt a tiszteletet, ami egyedi és felbecsülhetetlen értékű nemzeti kincsünket megilletné. Papának az utolsó éveiben már nem volt ereje ahhoz, hogy az íróasztalhoz üljön, mégis betegen, az ágyból fekve is igazi remekműveket diktált. Úgy másfél évvel a halála előtt mondta tollba a következő sorokat: „Akik úgy gondolják, hogy a durvaság hatásos, lehet, hogy bizonyos körökben sikeresek, de megfeledkeznek arról, hogy beszéd-és írásmódjukkal példát kellene adniuk. De milyen mintát adhat az az újságíró, aki abban jeleskedik, hogy trágárságokkal fűszerezi mondanivalóját, úgy véli, minél több gorombaságot, olykor döbbenetes sértést ír le világnézeti ellenlábasáról, akkor érzi magát hitelesnek?”
Sokszor eltűnődöm azon, hogyan tekintene a világra édesapám, ha még élne, s nem hunyta volna le a szemét örökre 2018 szeptemberében. Mit szólna ma azokhoz a magukat keresztényeknek hazudó politikusokhoz, akik a vallás köntösébe bújva gyalázzák Krisztus tanítását? Korunk „kicsijeihez”, akik nem veszik észre: nem a másikat alázzák meg testi erejük mérhetetlenül primitív fitogtatásával, hanem saját magukat. Az ugyanis a gyávaság jele, ha valaki a párthűséget fontosabbnak tartja az emberi méltóságnál. A kormánypárti politikusok, illetve a propaganda nyelvezete egyre jobban hasonlít a náci Der Stürmer című, nem éppen művelt rétegeknek szóló fajgyűlölő lapéhoz.
Mintha feltartóztathatatlanul és egyre nagyobb sebességgel száguldanánk az önsorsorsrontás útján. Az Integritás Hatóság elnöke elleni rendőri akció kapcsán aggasztó epizód juthat eszünkbe a magyar történelemből, amikor Rákosiék 1947-ben koncepciós perben számoltak le a Kisgazdapárt fontos embereivel. Sokan akkor eleinte úgy látták, nem kell a kommunisták fellépését komolyan venni, talán igazuk is van. Ám hamarosan kiderült: ez csak jeges előszele volt Magyarország egyik legsötétebb terrorjának.
Reméljük, most nem erről van szó, hanem teljesen megalapozott eljárásról, de az aggodalmunk csak erősödik, ha belegondolunk: azon szervezetről van szó, amely az Európai Bizottság követelésére jött létre. Minden jel szerint a kormány lemondott arról, hogy a következő parlamenti választásig részesüljünk a 10 milliárd eurós uniós helyreállítási alap pénzeiből. S ha már azt nem kapjuk meg Brüsszeltől, akkor még harciasabban kell követelni elfoglalását, ahogyan ezt hétfőn miniszterelnökünk tette.
Nem érdemes a kormányfő hétfői beszédét elemezni, tartalmi mondanivaló most sem hangzott el tőle. Azt azonban látni kell: Donald Trump elnöki beiktatásával új fejezet kezdődik. A politikai inkorrektség, mások megalázása, a szövetségesek elleni kirohanások, a humanizmus sárba tiprása már amerikai exporttermékké válik, s az alakuló világrendben valósággal lubickol miniszterelnökünk is, aki megerősítve érzi magát, úgy látja: az ő ideológiája győzött. Pedig ő nem egy ideológia, nem egy győztes eszme képviselője, hanem az emberi gyarlóságé, az önzésé. A Brüsszel elleni háború csak elleplezése annak, hogy nem működik az állam, a szociális szféra haldoklik, az egészségügyi várólisták hosszával lassacskán világrekorderré válunk, miközben a társadalmi egyenlőtlenségek olyan magasságokba emelkedtek, amire talán még nem volt példa. S ezek csak tovább nőnek, hiszen a kormányfőnek és körének Dárius kincse sem elég.
Orbán úgy érzi, Trump segítségével a szélsőjobb válik az uralkodó eszmévé Európában. Nem akarjuk lebecsülni az amerikai elnök jelentőségét, de EU-nak talán lesz ereje ahhoz, hogy ellenálljon a szirénhangoknak.
„Ébresztőt kell fújnunk a magyar nyelvért”, írta édesapám az említett írásában. Sajnos lassan nem csak a nyelvünk van veszélyben, hanem emberi mivoltunk is.