A közismert ékszerész állítólag csak annyit mondott a lányának, most lemegy a földszintre, és kinyitja a boltot. De aztán nem a lépcsőház ajtaja felé indult, hanem hirtelen mozdulattal átlendítette a lábát a gang korlátján, és levetette magát az udvar keramitjára. A mentőket a rémülettől dermedt házmester riasztotta, de Lőw Sándoron már senki sem segíthetett. A harmadik emeleti lakásában ájultan fekvő lányt tudták csak ellátni, bár a fájdalmát valószínűleg semmiféle éter nem tompíthatta – az ajtónál téblábolva végignézte ugyanis a végzetes ugrást.
1927. május 24-én, egy keddi reggelen történt a borzalmas eset, és a vice még a baljós vérfoltot sem tudta tökéletesen eltüntetni a sárga kőről, amikor már egymásnak adták az újságírók a kilincset a háromemeletes bérházban. A lapok aztán felsorolták Lőw Sándor megannyi érdemét és szakmai sikerét, dicsérték szorgalmát és megbízható üzletmenetét, miközben megemlítették persze néhány kudarcát is. De általános volt a vélekedés, hogy az – egyébként épp hatvanéves – „öreg úr” öngyilkosságát kizárólag holmi hirtelen ideggyengeség, pillanatnyi elmezavar okozhatta. Hiszen ha jellemző volt is rá olykor a melankólia, ilyen radikális tettet semmi más nem indokolhatott.
Majd száz év távolából azonban már szinte lehetetlen nem úgy látni, hogy Lőw Sándor üzent a világnak ezzel az ugrással: nem véletlenül ballagott fel a reggel hűvösében a József körút 81. legmagasabb emeletére, hogy aztán a bérház udvarán fejezze be az életét. Hiszen minden, amit valaha elért, és minden, amit el is veszített, ebben az épületben öltött testet.
Még egészen új volt a ház, amikor Lőw Sándor, a húszas évei közepén járó órás és ékszerész berendezkedett a földszintjén. Nem volt ez elegáns környék, mondhatnánk a József körút alsó végének is. Két hatalmas épület, a gyanús gőzöket eregető Gschwindt-féle szeszgyár és a 32-esek komor kaszárnyája uralta a tájat. A kettő között futott az Üllői út, amelyen végigzötyögött a Pestre és onnan kifelé irányuló teherforgalom jó része. A papíron már húsz éve létező Nagykörút épp csak kezdett alakot ölteni ezen a fertályon: az útba még be-belógott egy viskó vagy kerítés, de a lerombolt házacskák és kivágott gyümölcsösök helyén már három-, sőt négyemeletes házak is magasodtak, tornyokkal, kupolákkal és cifra balkonokkal feleselve egymásnak.
A József körút 81-et 1890-ben nem egészen egy esztendő alatt építette fel egy gyors kezű vállalkozó, majd azon melegében eladta méltóságos özvegy pészaki Bajzáth Gusztávné bethlenfalvi Erős Ilonának. Nehéz elképzelni, mit keresett egy csillagkeresztes hölgy a József körút köhögtető füstködbe burkolt rosszabbik végén, de valószínűleg csak pénzt: Pozsonyban élt ugyanis, a ház tucatnyi lakásából származó jövedelmet oda kézbesítették neki. Így a mérsékelt vételár kifizetését követően a jó levegőn bízhatott a városfejlődésben és az ebből fakadó gyors értéknövekedésben.
A lakók pedig örültek a világos lakásoknak, a vízvezetéknek és annak, hogy a körútra hamarosan megérkezik a villamos, a gyárat pedig belátható időn belüli kitelepítésre ítélte a város. Lőw Sándornak, aki talán vidékről érkezett Pestre, különösen megfelelt ez a hely: a pályatársak a város belsőbb részein tolongtak, itt viszont kevesen szolgálták ki a mind nagyobb forgalmat. Végül 1893 májusában minden fontos lépést szinte egyszerre tett meg. Feleségül vette Kohn Augusztát, Kohn Bernát kávés, az Akadémia kávéház gazdájának lányát, és kibérelte, majd átalakíttatta a József körút 81. egyik földszinti üzlethelyiségét. A pár lakást is a bérházban vett ki, amelyet – a házassági szerződés részét képező leltár tanúsága szerint – javarészt az ara tulajdonát képező móringgal rendeztek be. (Auguszta csak nagy damasztszalvétából 48-at, kisebb uzsonnás szalvétából pedig 40-et vitt a házasságba.)
Ezután tizenöt év szakadatlan, kitartó építkezés következett. Gyors egymásutánban megszületett Vilmos, Valéria és Henrik, és amíg ők cseperedtek, Lőw Sándor a kis boltból a ház egész utcai frontját elfoglaló, telefonnal is fölszerelt műhelyt és üzletet fejlesztett. Kereskedett arannyal és ezüsttel, készített ékszereket, gyártott faliórákat, javította a rakoncátlan zsebórákat. Szakmunkások és bolti segédek sürögtek a gyorsan városiasodó körútra néző kirakatok mögött, reklámról pedig mindazok a szervezetek gondoskodtak, amelyek jótékony célú sorsolásaik díjait, a szemkápráztató ékszercsodáktól a szolid cigarettatárcákig – gyilkos árlejtés után – Lőwtől rendelték meg. (A Nagypénteki Református Társaság tárgysorsjátékának főnyereménye, egy tízezer korona értékű ékszeregyüttes például olyan vonzerővel bírt, hogy két betörő egy szombati üzletzárás után, a pince felől behatolt érte az üzletbe. A kárt szerencsére fizette a biztosító.)
Ez a megbízható ügymenet bizonyára legalább annyira hozzájárult a mindent eldöntő nagy üzlet létrejöttéhez, mint az, hogy a Lőw-cég remek edénykészleteire maga Auguszta főhercegasszony is rácsodálkozott a pesti szakácskiállításon, vagy hogy a tulajdonos elnyerte József főherceg kamarai szállítójának címét. 1905-ben a fejlődésre egy nagyszabású szerződés tette fel a koronát: nemcsak a királyi darabont testőrség, hanem a magyar államvasút is Lőwéktől rendelte meg a szükséges faliórákat.
Ezek után igazán nem csoda, hogy 1907 januárjában a Lőw házaspár 220 ezer koronáért megvásárolta a csillagkeresztes hölgy lányától, gróf Zichy Andorné Bajzáth Irmától a József körút 81-et, és immár tulajdonosként lakták az első emelet legnagyobb, legkényelmesebb lakását. A lakók – ügyvédek, állami hivatalnokok, magánzók és mesteremberek – nekik fizették a bérleti díjat, s amikor Lőw Sándort megválasztották a józsefvárosi iparosok és kereskedők egyletének elnökévé, az iroda is ideköltözött. De az ékszerész emellett a budapesti órás ipartestület elnökeként és az aranyművesek országos szövetsége alelnökeként is ténykedett.
A kiszámíthatóan jó üzletmenet ismeretében nem meglepő, hogy a két fiú apja mesterségét követte, és a világháború után afféle fiatal főnökként már az irányításból is kivette a részét; a Vallynak becézett leány pedig Darvas Pálhoz, a Knapp fémkereskedelmi cég vezérigazgatójához ment nőül. A hír, amely 1918 kora nyarán jelent meg az Egyenlőségben Lőwék ezüstlakodalma alkalmából, megállapodott, boldog élethelyzetet nyugtázott: „Lőw Sándor a VIII—IX. ker. béketemplom építésére kiküldött végrehajtóbizottság szorgalmas tagja, neje pedig a VIII—IX. ker. izr. nőegyesületnek alelnöke. Frigyüket Farkas József dr. rabbi hittanár áldotta meg újra. A jubiláló pár családi ünnepe alkalmából a VIII—IX. ker. jótékony és közhasznú intézményeire jelentékeny összeget adományozott.”
Éppen ezért valószínűleg senki sem jósolta volna meg, hogy kerek harminc évvel a József körúti honfoglalást követően csőstül kezdenek szakadni a bajok a Lőw család nyakába. 1923-ban öngyilkos lett a fiatal vejük. Egy évre rá Vilmos és Henrik az ékszer- és aranyosztály vezetőjeként csatlakozott a Cellini Ezüst- és Fémárugyár Rt-hez, amely a Futó utcában saját, száznál több munkást foglalkoztató gyárat rendezett be. Ám hiába nyitottak csillogó, kifinomult üzletet a város közepén, az arisztokraták törzshelyének számító Nemzeti Kaszinó földszintjén, a vállalkozás két év alatt megbukott, és a főrészvényes, Bánffy Zoltán báró vagyonán kívül magával rántotta Lőw Sándor megtakarításait is.
Az apa fizetett, mint a katonatiszt. A József körúti házat 2,5 milliárd agyoninflálódott koronáért eladta a munkások akkoriban nagy bevásárlásokat eszközlő betegbiztosító és nyugdíjintézetének, a bolt felét kiadta egy szűcsnek, az első emeleti lakást leválasztatta, frissen újraházasodott lányát a harmadikra költöztette. Alig fél évvel később pedig onnan vetette le magát a ház udvarára.
A családi üzlet Vilmosra szállt, aki apja hajdani, kicsiny boltjában, hat-hét segéddel próbált a felszínen maradni. Ám közben egyre világosabbá vált, hogy hiába a környék virágzása – a szeszgyár helyén már állt a mozi és épültek a Corvin-házak is –, az általános elszegényedés közepette az emberek először az ékszereken és órákon igyekeznek spórolni. Vilmos első öngyilkossági kísérletét még kimagyarázták – a hadifogságban szerzett súlyos gyomorbajára túl erős gyógyszert szedett –, de 1929 márciusában sem a szándék, sem az ok nem maradhatott titokban, amikor Lőw Sándor sírjára borulva lőtte magát főbe.
Kohn Auguszta ezután nem tehetett mást, egy Dévai Jenő nevű kereskedőnek adta át a patinás üzletet. Henrik ugyanis ekkor éppen kocsmárosként ment tönkre valahol a külvárosban, hogy aztán feleségével együtt örökre eltűnjön. 1935-ben érkezik majd a halálhíre Algírból.
A második világháború végét ketten élték meg a Lőw családból, az ismét megözvegyült Vally és édesanyja. Kohn Auguszta végül a lányát is túlélte: unokái nem lévén, 1949-ben, 76 éves korában a VIII-IX. kerületi izraelita nőegylet három tagja búcsúzott tőle mint díszelnöknőjétől. Gyászhirdetésükben azt ígérték, hogy az emlékét kegyelettel meg fogják őrizni.
Amire már csak azért is nagy szükség volt, mert még a József körút 81-ben sem maradt semmi, ami Lőwékre emlékeztetett volna. 1956 őszén, az Üllői út és a Nagykörút találkozásánál vívott harcok során szétágyúzták a homlokzatát – a régi bérház maradéka ma modern köpeny mögött rejtőzik.
