Legutóbb 2020 augusztusában rendeztek elnökválasztást a posztszovjet államban. A választást heves kampány előzte meg, több kihívója is volt Lukasenkónak – többen a hatalmi elitből indultak. Akkor Putyin orosz vezető is szívesen látta volna a belarusz elnök leváltását – az oroszoknak elegük volt az öntörvényű autokratából. „Apus” – szereti, ha népe így emlegeti - , szerintük élősködött az orosz erőforrásokon és élvezte a biztonsági garanciákat, miközben nem engedte, hogy orosz oligarchák vásárolják fel az értékesebb belarusz cégeket. Végül – a némi hezitálás után - Lukasenko melletti orosz beavatkozás meggyőzte a belarusz hatalmi elitet, hogy hová kell állniuk.
Négy és fél éve tart a politikai terror Belaruszban. Lukasenko megválasztását nem ismerte el a Nyugat.
(Nem nevezik elnöknek, nem küldenek hozzá nagyköveteket a demokratikus államok. Az euroatlanti közösséghez tartozó országok közül egyedül az Orbán-kormány tart fenn vele magas szintű kapcsolatot.) A bojkottot súlyosbította Belarusz asszisztálása Ukrajna megtámadásához. A Kijev elfoglalására indult – és kudarcot vallott – orosz inváziós erők Belaruszból indultak az ukrán főváros ellen. Azóta Minszket Moszkva háborús szövetségeseként kezelik, noha belarusz csapatok nem vesznek részt a harcokban az oroszok oldalán.
A belarusz elnök kegyelemben részesített 23 politikai foglyotA korábbi években Lukasenko a közvetlen hatalomtól való hátralépését lebegtette, de ezt nyilván soha nem gondolta komolyan. Indulását most azzal indokolta, hogy hívei ezt követelik tőle. A listán négy másik jelölt is szerepel, ők mind a rezsim köreihez tartoznak, ellenzékinek nem nevezhetők. Egyikük, a helyi kommunista párt elnöke, ki is jelentette: „nem Lukasenko ellenében, hanem vele együtt indul az elnökségért.” Az emigrációban élő volt belarusz rendőrök szervezete a Belpol azt állítja, hogy a választási bizottság vezetőinek 97 százaléka már részt vett szavazási eredmények meghamisításában. Ugyanez a szervezet emlékeztet, hogy a választáson most először nem lesz semmilyen független hazai megfigyelő. A budapesti belarusz nagykövetség honlapján olvastam: értesítik a nálunk élő állampolgáraikat, hogy ők is szavazhatnak – ezt hazájuk területén tehetik meg hat erre kijelölt választókörben. Tehát az emigránsok – számukat százezer körülire becsülik – nem szavazhatnak. Megtiltották azt is, hogy a szavazófülkében lefényképezzék a cédulát. Az előző szavazáskor sokan megtették ezt, bizonyítva a hatósági csalásokat. Négyszáz külföldi megfigyelő részvételéről írtak az állami források. A FÁK-országok képviselőin kívül megjelennek más meghívottak is – Igor Karpenko, a központi választási bizottság elnöke bejelentette: svájci, lengyel és magyar megfigyelőket is akkreditáltak. A Thürmer Gyula által megszemélyesített Magyar Munkáspárt bensőséges viszont ápol a minszki rendszerrel.
Alekszandr Lukasenko közölte, kész fejleszteni a kapcsolatokat Szlovákiával, és meghívta Robert Ficót MinszkbeA despota helyzete eközben egyre bizonytalanabb, s a rezsim működtetése is akadozik. Putyintól most éppen kevésbé kell félnie, de Oroszország háborús állapota gondot okoz. Korábban Moszkva mindig kisegítette Minszket, ha az kifutott a pénzből, nem tudott törleszteni más hitelezőknél. Most nincs pénzbőség. Elkötelezettsége az agresszor mellett – ha kényszerű, ha önként vállalt – ellehetetleníti a nyugati kapcsolatok helyreállítását. Lukasenko a Lengyelországgal és Litvániával való viszonyt háborús állapotok közelébe züllesztette azzal, hogy migránsokat invitált az országba és zúdított a határra. Ezt a szomszédok „hibrid háborúnak” nyilvánították. Így tovább rontotta az ország kereskedelmi lehetőségeit, a jövedelmet hozó tranzitforgalmat.
A szankciós helyzet kikapcsolta Belaruszt a nemzetközi infóbusinessből, ahol kiváló helyzetet értek el a kétezertízes években.
A diktátor egyszer már elpróbált egy nyitást: kiengedte a politikai foglyokat, engedélyezte az informatikai magánvállalkozásokat, általában a magánszektor korlátozásait is enyhítette, lazult az elnyomás. Államfői látogatáson fogadták Bécsben. Azt azonban nem gondolta át, hogy a városias, nyitottabb társadalom komolyan veszi, hogy változás lehetséges és Belarusz szovjet rezervátumból az EU felé tartó ország, demokrácia lehet. A 2020-as tömegmozgalom, a tüntetések és a nyilvánvaló választási kudarc brutális elnyomást váltott ki. Ezrek fordultak meg azóta a rezsim börtöneiben, vagy kényszerültek emigrációba. A rezsim erőszakszervezeteinek brutalitása négy év alatt nem enyhült.
A politikai elszigeteltség és a háborús gazdasági gondok bénítják a rendszer lehetőségeit. Kína nem tudja pótolni az EU-val korábban létező üzleteket. A határok lezárása, a szankciók leértékelik a kínaiak szemében Belaruszt. A rezsim szeretné, ha az EU-tagállam szomszédok enyhítenének a határellenőrzésen, engednék az áruforgalmat. Ezért az utóbbi hónapokban gesztus gyanánt elengedtek több száz politikai foglyot. Nem az ismertebbeket, hanem akiknek már kevés leülni valójuk maradt, vagy akik súlyos betegek. Az amnesztia feltétele, hogy az elítélt kegyelmet kérjen Lukasenkótól ezzel deklarálja, hogy a despota „törvényes államfő.” Egy másik lépés, hogy videókat tesznek közzé a legismertebb politikai foglyokról, amilyen Viktor Babariko volt bankár, öt évvel ezelőtti elnökjelölt, s az ő stábfőnöke Marija Kolesznyikova. Mindkettőjüket szigorú rezsimű börtönben őrzik, s korábbi hírek szerint betegeskedtek. Más foglyokat is bemutattak, így a belarusz nyelvű Szabadság Rádió három bebörtönzött munkatársát és egy szintén politikai elítélt amerikai-belarusz kettős állampolgárságú férfit. Ezzel ajánlatot tesznek emberkereskedelemre: „itt vannak ezek, élnek, akár kiengedhetjük őket, ha engedményt kapunk.” Ennek a belarusz társadalom számára is üzenete van: ígéret valamilyen rendezésre és enyhülésre, a foglyok kiengedésére. A feltétel pedig az, hogy a társadalom „megfelelően viselkedjék a választások alatt.”
Lukasenko nem veszíthet. Most is a megszokott 80 százalék körüli többséget produkálják neki a dolgos választási bizottságok. A más diktatúrákból érkező, illetve despota-szimpatizáns megfigyelők pedig jóváhagyják az előállított győzelmet. Hogy ez változtat-e Belarusz állapotán, kiengedik-e veszélyesnek tartott ellenzékieket a Lukasenko-gulágból? Ez nem a választáson múlik.
A belaruszok nem hisznek a változásban
December-januárban folytatott online és telefonos közvélemény-kutatást Belaruszban a brit külügy kutatóközpontja a Chatham House. A válaszadók 36 százaléka mondta, hogy „biztosan” elmegy szavazni. Öt éve 75 százalék nyilatkozott így. Ugyancsak 36 százalék úgy vélte, hogy az „eredmény már eldőlt, a választói döntéseknek alig van hatása.” Csak a válaszadók 27 százaléka véli úgy, hogy a szavazatokat pontosan megszámolják, közel ennyi úgy gondolja, hogy inkább becsületesen számolnak, 25 százalék nem hisz a szavazatszámlálás tisztességes voltában, 22 százalék nem tudom-mal felelt. Kiderült, hogy a háborús helyzetben az a kép alakult ki, hogy Lukasenko garantálja a békét és biztonságot. Ezzel a válaszadók 68 százaléka egyetért. A belaruszok 41 százalék eközben gondokat lát a gazdaságban, 17 százalék a nemzetbiztonságban, 14 százalék a külpolitikában, kilenc százalék a belpolitikában, 9 százalék az egészségügyet véli problematikusnak. Az is kiderült a kutatásból, hogy Belarusz lakóinak csak 32 százaléka háborúpárti. 30 százalék ellenzi Oroszország Ukrajna elleni háborúját, a maradék pedig nem tudott egyértelmű választ adni.
