A mindennapi táplálkozási szükségletek listájára a csokoládé ritkán fért fel. Ha már olyan mértékű volt az édesség iránti vágyunk testvéreimmel, akkor az anyai nagyanyánk, vagy az édesanyánk pörkölt cukrot készített. Kristálycukor meg dió mindig akadt a háznál. Persze ezekkel a termékekkel is csak mértékadóan bánhattak, ha azt akarták, hogy a karácsonyi bejglibe, meg az ünnepi süteményekbe, főképpen a hájas tésztából készült krémesbe, cukor is jusson. Időnként uzsonnára a vízbe mártott kenyérre is kristálycukrot szórtunk. Kérés nélkül is kedveztünk a fognyűvő manónak.
Nyáron az édesség iránti szükségleteinket kielégíthettük Tóni bácsi fagyijával, amiért tojással is fizethettünk. A tyúkok tojtak bőséggel. A szomszéd település fagylaltosa, Tóni minden nyáron megjelent a mozgó fagyizójával. Ma már csak a régi filmekben látni ilyet. Egy olyan kerékpárral érkezett, aminek az elején volt a két darab tégelyből álló fagylaltos pult és az a víztartály, amibe időnként lemoshatta az adagolókanalát. A kerékpár csomagtartója sem ált üresen, oda egy kisebb kannában tartalék vizet helyezett el.
Az akkori népegészségügyi szervezet nem lehetett túl szigorú, vagy soha sem tapasztalták meg azt az eléggé visszataszító jelenetet, amikor Tóni az út menti fa féltakarásában fütyörészve elvégzi a kisdolgát, utána pedig a tégelytörlő vizes ronggyal megtörli a kezét és nyomja a tölcsérbe a körülötte sündörgő gyerekeknek a fagyit. Emlékeim szerint a Tóni fagyijára váró gyerekek sem sokat adtak a higiéniára, eszükbe sem jutott, hogy a fagylaltos tölcsér kézbe vétele előtt kezet kellene mosni. Mégsem volt annyi bakteriális fertőzéssel kezelt gyerek, mint manapság.
Tóni az érkezését egy nem szokványos csengővel jelezte. Valamikor neki, vagy valamelyik családtagjának köze lehetett a ministráláshoz, mert az egy olyan csengő volt, amit a misézéshez használnak úrfelmutatáskor és áldozáskor. Volt humorérzéke, mert mindig abban az időpontban gurult be a falunkba, amikor a nagymisére éppen beharangoztak. Így utólag sem szeretném őt meggyanúsítani, de azért megjegyezném, hogy valamelyik templomban nagy bajban lehetett a sekrestyés, akinek elő kellett készíteni a misézés relikviáit és a csengetőnek csak a hűlt helyét találta.
A történet hitelességéhez tartozik, hogy néhányszor az én kezemben is volt a misézéshez használt relikviából. Az egyik gyerekkori barátommal abban a kitüntetésben részesültünk a hittanórákon tanúsított jó magatartásunkért, hogy vasárnaponként mehettünk ministrálni. E tevékenységünkért néha édesség járt, és ha nem is gyakran, a perselypénzből is kaptunk. Történt ez mindaddig, amíg az egyik ministrálás alkalmával nem a megfelelő időben ráztuk meg a csengőt és a miséző esperes – a nevére már nem emlékszem – ott abban a pillanatban nyakon nem vágott. A hívők meg kissé összezavarodtak, mert valaki belepiszkított a misézés menetrendjébe.
Hogy Tóni hány évig ingázott a vanília, meg csoki fagyijával, arra már pontosan nem emlékszem. Azt követően már biztosan nem, hogy a falunkban is, ahogy országszerte, megnyitott a kisvendéglővel kombinált presszó, ahol már kulturált körülmények között lehetett fagylaltot vásárolni és fogyasztani. Az idő múlásával a felnőttek által feltett kérdésekre az én válaszaim is megváltoztak. Ahogy haladtam előre az önismeretben, a képességeim felfedezésében, úgy a magamnak feltett kérdésekre is új válaszokat fogalmaztam meg. Már nem akartam csokoládégyáros lenni, az édesség iránti szeretetem azonban nem változott. Vannak, akik szerint ciki egy komoly férfinak az utcán fagylaltot nyalni, én azonban a konvenciókra fittyen hányva mégis megteszem. Minimum négy gombóc bánja egy séta alatt, ha fagyi közelébe kerülök.
Ahogy haladtam a gyerekkor vége felé, egyre többször hallottam, ahogy az apám az anyámhoz fordulva teszi fel a „mi lesz ebből a gyerekből?” típusú kérdést. Valószínű az motiválhatta aggódását, hogy próbálkozásai nem jártak sikerrel, nem tudta ráirányítani a figyelmemet arra a mesterségre, amit az ő apja is űzött, azaz a vaskézművességre, gépészkovács (géplakatos) mesterségre. A látvány, ami a kovácsműhelyében fogadott, lenyűgözött. Mindig rácsodálkoztam, ahogy apám kezében formálódik a vasdarab, amikor a fújtatóval életre keltett tűzből kivette és az üllőre helyezve a többkilós kalapáccsal ütni kezdte. Az ütéseknek ritmusa volt, ahogy hol a formálni kívánt vason, hol az üllőn koppant a kalapács. Érdeklődésem azonban a látvány nyugtázásán tovább nem terjedt.
Amikor halottak napján kimegyek szülőfalum temetőjébe gyertyát gyújtva emlékezni, a nagyszüleim sírján látom azt a vaskeresztet, amit az apám készített. Rátekintve a keresztre magam elé idézem a műhelyt is, amiben nem mozogtam otthonosan, és amit az apám elfogadott. Nem egy az egyben azt a mesterséget szánta nekem, amit művelt, „csak” azt szerette volna, ha a fiából olyan mérnök lesz, akinek a vashoz valamilyen formában köze van. Idővel azonban belátta, hogy az a mesterség, amit nekem szánt, olyan messze van attól, amivé válni szerettem volna, mint Makó Jeruzsálemtől.
Persze képességbeli akadálya is lettek volna annak a mérnökségnek, mert a természettudományos tárgyakkal – alapvetően a matematikával – soha sem voltam barátságban. A reálgimnáziumi matematikatanárom ezt nemes egyszerűséggel úgy nyugtázta, hogy „gyerekem te, hülye vagy”. Ez a jelző akkor nagyon fájt, de később a minősítésért megbocsájtottam neki. A pedagógiai tudományokban való elmélyülésemet követően, már három diplomával a zsebemben, sokáig foglalkoztatott, hogy majd egyik érettségi találkozón leülök vele beszélgetni és ezt közlöm vele.
Abban az időben a pedagógia tudománya nem volt olyan fejlett, hogy funkcionális zavarokról pl. a diszkalkuliáról adjon értelmezési keretet. A szakos, így a matematika szakos tanárok sem rendelkeztek olyan, alaposnak mondható pedagógiai ismeretekkel, amelynek birtokában kezelni tudták volna a képességbeli eltéréseket. Persze abban az időben is voltak kiemelkedő tanáregyéniségek, akik már a kisugárzásukkal is lendíteni tudtak a tanulási problémák leküzdésében. Reálgimnáziumba én nem is a természettudományos tárgyakban lévő információkért, habzsolásáért jelentkeztem, hanem azért, mert az adott intézmény országosan is ismert volt önképző, így színjátszó köréről is, amelynek aktív tagja lehettem.
Utólag visszagondolva, bánom, hogy nem voltam eléggé hálás apámnak azért, hogy nem tiltotta, hanem támogatta kamaszkori álmaim megvalósítását. Nem is csak álom volt, hanem mások részéről nem vitatható elhatározás, hogy majd ünnepelt sztár leszek. 18 éves koromig ez a döntésem befolyásolta a mindennapjaimat. Több mint egy évtizedig arra készültem, hogy színész leszek. A középiskola befejezését követően jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára. Az első felvételi vizsgán, vagy ahogy akkor mondták, rostavizsgán, megfeleltem. A vizsga harmadik fordulójáig is eljutottam, ott azonban kiszakadt a rosta, a túl nagy lukon kipottyantam. Idő kellett, hogy a felvételi bizottság döntését megemésszem, és szerencsémre nem is sikertelenül, más irányba tereljem életem hajóját.
Szüleim halála után a családi fényképek lapozgatása közben a kezembe akadt egy fotó, amelyen apám is szerepel nem utcai öltözetben, hanem jelmezben. A kép hátoldalán egy dátum és a következő írás: „Piros bugyelláris népszínmű, előadták a Döbröközi színjátszó kör tagjai.”
Hát ez is közrejátszhatott apám támogató magatartásában. Neki is volt valami köze, ha csak amatőr szinten is, a színészkedéshez.
