Szokás szerint egy szépen benépesített józsefvárosi udvaron kezdődik az előadás. Nem lepukkant, nem málló vakolatú, nem lerongyolódott emberek lakják, ahogy a városrész másik nagy ismerője, Mándy Iván, aki ezerszer áldott Józsefvárosnak titulálta, számtalanszor megírta. Zerkovitz – aki nem mellesleg itt halt meg – figurái inkább mesebelien, vonzóan szegények. Nincs vele különösebb bajuk. Családias hangulatban léteznek a gangon, az udvaron, szóváltásokba keverednek, zsörtölődnek, morgolódnak, de alapvetően mégiscsak vidámak. Ez az udvar csöppet sem azt a reménytelenséget árasztja, mint a Csirkefejben Spiró György által megírt lekoszlott udvar, hanem inkább hasonlít egy sörkerthez, ahol mulatoznak, nótázgatnak az emberek, akár összekapaszkodva ringatóznak. Vannak bajaik, súrlódásaik, de az alapvető élményük mégsem a nélkülözés, a magány, a szeretethiány. Inkább családias a légkör. A mindenki ismer mindenkit meghittsége árad belőle, és az az érzés, hogy ugyan ez nem a fényűző belváros, itt nincsenek paloták, de az emberek tulajdonképpen szeretnek itt élni.
Kovács Dániel Ambrus egyemeletes ház udvarát tervezte meg, lakályosat, lakásbejáratokkal, ablakokkal, már-már realistán, de fényesre suvickoltan tisztán, kissé „elemelve”. Kovács Andrea jelmezei, ugyancsak valamelyest idealizáltan, olyanok, mintha skatulyából húzták volna ki őket, frissen vasaltak, kikeményítettek, látható rajtuk az öltöztetők gondos munkája. Véletlenül sem viseltesek, kicsit sem gyűröttek, a valóságban ilyeneket ritkán hordanak a Józsefvárosban. Ez az operettekhez szükséges stilizáció. Ugyanakkor Zerkovitz és a szövegíró Szilágyi László nem hercegekről, grófokról, arisztokratákról írtak, hanem jobbára mindenféle „szedett-vedett” emberekről, hétköznapi népségről, akik bolondosságukkal, kicsapongásukkal, önfejűségükkel, fékezhetetlen bohémségükkel gyakran a saját útjukat keresztezik. Maguk sem tudják feltétlen, mit akarnak. A fejükben is ott a káosz, nem csupán a világban. Ennyiben modern hősök, illetve antihősök. Akár szeleburdiak, csélcsapok, mulatósak, kihágósak, talán kissé lököttek, enyhén flúgosak, de tulajdonképpen valamennyien kedvelhetők. Ebben a mesevilágban gonoszak, elaljasultak nincsenek, csak hebrencsséggel, nem kellő odafigyeléssel, szenvedélyek hajhászásával életüket elrontani készek, ám a kalamajkák észhez térítik őket, hogy aztán minden a lehető legjobbra forduljon.
Rózsa Krisztián játssza a bonvivánt, a muzsikus Dorozsmai Pistát. Amikor már igencsak hangosan szólítgatják, a józsefvárosi ház kutyaólából kászálódik elő fenemód nehezen. Ott aludt az alkoholgőzösen átdorbézolt éjszaka után, átdurmolta a menyasszonya, a pályája elején lévő primadonna, Pünkösdi Kató fontos fellépését is. Egy operettben ennyi is elég „tragikus” vétségnek. Rózsa derekasan el is játssza a kétségbeesést, hogy hú, mit tett! Ráadásul a jegygyűrűket is elitta. Halmazati vétség. Szörnyülködik is rajta a Józsefváros apraja-nagyja, civilben a teátrum balettkara, kórusa, virgonc gyerekszereplőkkel kiegészítve. Annyira sokan vannak, hogy zsúfoltságot okoznak a színház nagyszínpadán.
Fontos, hogy Miskolcon azért is tudnak jó színvonalon kiállítani zenés darabokat, mert több vidéki színházzal ellentétben nem „lízingelniük” kell hozzá a táncosokat, kórustagokat – saját művészekkel rendelkeznek, ahogy a muzsikusokat sem eresztették szélnek, megőrizték a zenekarukat, nem követik azt a spórolósan rossz példát, hogy akár nagyszínpadi zenés előadásban is felvételről szól a zene. Hogy a Lúdas Matyi zenés gyerekelőadásához a Kamaraszínházban miért mégis felvételről hangzik el a zene, azt nem tudom, de a magam részéről elfogadhatatlannak tartom. Sajnos, annak az előadásnak közel sem ez az egyetlen baja, a szövegkönyv kuszaságán a színészek iparkodnak úrrá lenni áldozatos munkával.
A Csókos asszony esetében viszont hibátlan a dramaturgia. Kellő drámaisággal összefutnak a szálak az egyetlen arisztokrata szereplő, Tarpataky báró estélyén a második felvonásban. Ő is megperzselődött Katóka bájaitól, amikor színházban látta. Elment miatta a számára idegen közegbe, a Józsefvárosba. Elénekelte neki az operett tán legismertebb slágerét: „Van a Bajza utca sarkán egy kis palota, / Kisasszony, ha boldogtalan, jöjjön el oda.” És a kisasszony, amikor boldogtalan, mert a választottja elaludta a fellépését, el is megy oda. Finom úriemberként viselkedő, őszülő halántékú, talpig elegáns, lenyalt hajú színészek szokták ezt énekelni, olyanok, akiken jól áll a szmoking vagy a frakk. Szőcs Artur sokkal fiatalabb náluk, hátul varkocsba fogott, dús fekete haja a lényegében hagyományos operett-előadásban kissé ellentmondásos. Az pedig, hogy vén szamárnak titulálja magát, nehezen hihető, hiszen délceg férfi, akinek simán lehetne Katóka korú párja. Amikor dalra gyújt, belülről fakadóan, szépen árad a hangja, ezzel érzékeltetni tudja a szerepe szerinti megrendülést, hogy ő már csak gáláns lehet fiatal nőkkel, de potenciális partner nem. Baranyi Emma Katóként szintén messze vivő hanggal, csalódottságában akár mély fájdalommal énekel. Feczesin Kristóf és Cvikker Lilla táncoskomikusi és szubretti szerepkörben nagy invencióval éneklik a másik jeles slágert: „Éjjel az omnibusz tetején, / emlékszel, kicsikém?” Aki látta a Vígszínház egykori előadását, annak örökre emlékezetes marad, ahogy Méhes László és Igó Éva ezt porolón fejjel lefelé lógva, a lábukkal kalimpálva tették. Salat Lehel Katóka nevelőapja, Kubanek, a virslijéről és nagy szájáról híres hentes, Eperjesi Erika Hunyadiné, aki mindent elkövet, hogy összejöjjön vele. Cser Ádám, ahogy szokott, invenciózusan, jó ritmusban vezényel.
Láthatóan szeretik a színészek, és a közönség is az előadást, ha annyira azért nem is, mint a miskolci zenés produkciók jelentős része után, hogy állva, ováció közepette tapsoljanak.
