„Midőn nyolcz évvel ezelőtt hazánk fővárosában telepedtem meg, vérző szívvel tapasztalám, hogy az itteni társas vigalmakban nemzeti nyelvünk, tánczunk, öltözetünk egészen háttérbe van szorítva. Akkor még pesti báljainkban a »zweischritt«,»français« és »cotillonon« kívül semmi más táncz nem járta; Árpád utódain csupán frakk fityegett, s nemzetiségtaposó lábaikat asszonyos czipő takará; még akkor a magyarok fővárosi tánczvigalmaikban magyar öltönyben megjelenni szégyeltek volna, mert bizonyos gúny és nevetség tárgyaivá teendék ki magukat, s ha netalán egy két párnak eszébe jutott volna »csárdást« lejteni, kétségkívül a pimaszkodó betyárság bélyegét sütendék reájok” – írta Vahot Imre színműíró, lapszerkesztő 1846-ban a Pesti Divatlapban, amelynek hasábjain büszkén számolt be arról, több hazafias szellemű írótársával – a magyar lapok útmutatásával és irányadásával sikerrel munkálkodott azon, hogy a magyar nyelv, tánc és öltözet „társasköreinkben, vigalmainkban” meghonosodott.
A rögtönzött, individuális magyar páros tánc már a 18. század második felétől nyomon követhető volt a történelmi Magyarország területén, a csárdás különféle helyi változatai azokból a régi stílusú forgós-forgatós karakterű páros táncokból bontakoztak ki, amelyek még a 16. századi Magyarországon terjedtek el – nyugat-európai hatásként.
Előszeretettel táncolták katonai toborzásokkor, hogy a Fábián Pisták szolgálják ki a császárt. A romantika korára jellemző elnevezése a csárdásnak fokozatosan terjedt el a népi szóhasználatban, s mint az Szentpál Olga 1954-ben megjelent, A csárdás című tanulmányában olvasható: e tánc a függetlenségért és a polgáriasodásért vívott harcban is kivette a részét. „Az érdeklődés nemcsak a színpadi táncművészetnek szólt, hanem a báli társastáncoknak is, elsősorban nemzeti táncainknak. Ha a magyar társastánc történetét figyeljük, láthatjuk, hogy nem sima úton került be a báli termekbe, nem is úgy, hogy egyszerűen divattá vált: utat kellett törnie, hogy elfoglalhassa ott jogos helyét. A haladó szellemű köznemesség és polgárság, élén az egyetemi és az országgyűlési ifjúsággal, kiharcolja a magyar nemzeti tánc befogadását. Bálban magyar táncot táncolni még a reformkor negyvenes éveiben is úgyszólván kiállás volt a nemzeti függetlenség eszméje mellett, nem egyszer gúny és megvetés járt érte. A negyvenes években kétféle magyar tánc tör be a valcerek, galoppok végtelen sorába: »a szabályozott társastánc«, azaz elsősorban a körtánc és a »szabálytalan magyar«, azaz a csárdás. Az úttörés feladata a szabályozott társastáncra hárult.” Aztán 1844-ben egy pozsonyi ellenzéki bálon, farsang idején a csárdás bevette a báltermet, ezután lett országszerte lelkesen ünnepelt magyar tánc. A Pesti Divatlap 1848-as farsangi bálokról ünnepélyesen jelentette: azokon „kizárólag magyar szellem s társalgás (volt) jellemző, mely leginkább a csárdásban nyilatkozott” meg.
A 20. század eleji „duhajkodó dzsentri-rezgőcsárdás, a háború előtti, elkopott, elsatnyult, üres, szokványos polgári csárdás” persze sem az alföldi, sem a nyugati csárdás vonulatához nem tartozik – ezek egy-egy (vicces) pillanatát legföljebb a háború előtti filmek idézik meg –, és az olyan nagy néptáncgyűjtők, mint Martin György vagy Pesovár Ernő is az eleven, élő, gazdag népi párostáncot rögzítették.
A csárdás tiszta változatai éltek tovább az 1970-es évektől a táncházmozgalom keretei között is.
Sok év munkájának eredménye, hogy az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottságának 19. ülésszakán, tavaly december 4-én a paraguay-i Asunciónban felvették a csárdás tánc hagyományát Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára. (A magyar solymászat, a matyó népművészet, a kékfestés, a lipicai lótenyésztés és az üvegművesség is szellemi kulturális örökség.) Az ezt igazoló dokumentumot Tóth Ildikó és Farkas Zoltán Harangozó-díjas táncművészek tegnap a Hagyományok Házában vették át – és persze táncoltak is örömükben, csárdást. Csárdást járt még a tordasi Pilikék Gyermek Néptáncegyüttes, a nagyecsedi Rákóczi Kovács Gusztáv Hagyományőrző Együttes, valamint a Magyar Állami Népi Együttes is – utóbbi a magyarországi nemzetiségek öltözetében is. A csárdás gazdag történelmére egy színpad mögé vetített kép utalt: a „Vígan tántzoló Magyarok” című színes rézmetszetet 1816-ban Bécsben jelentették meg Bikessy József nemzetiségi öltözékeket bemutató sorozatában.
Az ünnepségen a Hagyományok Háza főtanácsadója, Agócs Gergely népzenész, népzenekutató a Quimby (és a Csík Zenekar) slágere, a Most múlik pontosan néhány sorának a megfejtését is megadta. „Egy furcsa világban élünk, egy bolond korban. Egy olyan korban, ahol az emberek egyre nagyobb tömegei naponta hosszú órákat töltenek különféle képernyők bűvölésével. Hogy egy kortárs költő szavait idézzem: »szilánkos mennyország / folyékony torz tükör / szentjánosbogarak / fényében tündököl«. Ebben a delejező képernyőbűvöletben egyszer csak egy világszervezet, az UNESCO előállt egy olyan ötlettel, hogy érdemes lenne figyelmeztetni a Föld bolygó emberiségét arra, hogy ezen kívül, ezen a delejező torz tükrön kívül is vannak olyan értékei, amelyek csak akkor tudnak érvényesülni, ha ezeket az értékeket műveli, hiszen a kultúra szavunk egy érdekes latin igéből, a colere, művelni igéből származik. Akkor van csak kultúránk, ha műveljük. Az UNESCO a Szellemi Kulturális Örökség Védelméről szóló egyezménnyel nagyon jó dolgot kezdeményezett mintegy húsz éve, hiszen pont azokra a tevékenységekre irányítja rá az értő emberiség figyelmét, amelyek ezen a képernyőn kívüli felületen objektíválódnak. Olyan tevékenységekre, amelyeket az ember önmagától és önmagának alakított ki, azokra az értékekre, tevékenységre és teljesítményekre, amelyektől emberek vagyunk. Amíg ilyen képernyőkön kívüli dolgokat művelünk, ebben a bolond világban, addig van remény” – fogalmazott Agócs Gergely.
