Gyerekeim pénteken mutatták meg félévi bizonyítványukat. A jegyeket böngészve itt-ott elégedetten bólintottam, néhol hümmögtem, néhol összevontam a szemöldököm. Amikor bizonyos tantárgyakból rosszabb jegyekről kérdeztem őket, akkor anélkül, hogy olvasták volna Karinthy Tanár úr kérem című remeklését, éppen azt a szerepet vették fel, mint a könyvbeli ifiúr. Minden esetben volt magyarázat a gyengébb eredményre. Visszatérően arról beszéltek, hogy a be nem jelentett dolgozatok miatt kapott rossz jegyek miatt állt elő az a helyzet, amit a kezemben tartott, a Krétából kinyomtatott papíron látok. Vagyis a félévi bizonyítványban.
Tanulságos volt magamat végighallgatni. Akaratlanul, mégis szinte szó szerint azt mondtam, amit annak idején nekem a szüleim. Nem kötelező gimnáziumba menni, lehet a szakmunkásképzőt is választani. Emlékszem, gyerekként mennyire megrettentem ettől a nem kívánt forgatókönyvtől, éppen azért, mert nem tűnt kizártnak az általános iskola elvégzése után utam ide is vezethet. Ha hozzáteszem, hogy kézügyességem hagy némi kívánnivalót maga után, akkor ellenérzéseim töredékéről sem beszéltem. Egyszerűen viszolygás és rosszullét fogott el, hogy a szakmai gyakorlatok egyikén esztergapad mellett találjam magam.
Így hát hangot váltottam. Nem fenyegetőztem, ami amúgy is a nevelés zsákutcája, legyen szó szülőről vagy tanárról. Igyekeztem józan belátásukra, értelmükre hatni, elmondva, hogy gimnázium a majdani egyetemi felvételi miatt fontos.
Muszáj gimiben folytatni a tanulást, mert ellenkező esetben olyan kényszerpályára kerülnek, amiből nehéz lesz kikecmeregni. Ráadásul jó eszű, jó felfogó képességűek a gyerekeim. Ezt nem a szülői elfogultság mondatja velem. Így a jobb jegyek és velük a jobb bizonyítvány kizárólag a jelenleginél nagyobb szorgalmat és odafigyelést igényelne.
Vacsora közben, de még mindig a témánál maradva, békésebb vizekre eveztünk. A gyerekeknek megeredt a nyelvük. Egyszerre hallhattam a dolgozatdömpingekről, arról, hogy naponta két-három, de akár négy számonkérés sem tartozik a ritkaságok közé. Tanári végzettséggel a hátam mögött gondolom erről, hogy ez egyszerre szakmaiatlan és embertelen. Teljesítményt visszafogó, mert tizenéves kisembertől mégis hogyan lehet elvárni, hogy ilyen rövid időn belül – egy nap alatt! – képes legyen tudása legjavát nyújtani a legkülönbözőbb tantárgyakból? Az ezzel járó stresszről nem is beszélve. Gyomorgörccsel érkeznek meg a diákok az iskolába, és szabályosan borzalomként élik meg, amit tanításnak, a tudásmegszerzés magasztos eszméjének igyekeznek tanáraik beállítani nekik. Az oktatás – legyen szó általános és középiskoláról – már régen eljutott a diákokkal kapcsolatban arra a követelményszintre, amit a felnőttek sem volnának képesek teljesíteni. Ám e tény felett nagyvonalúan szemet hunynak. Miért tűnik képtelenségnek, hogy az egy osztályt oktató tanárok egymással időpontot egyeztetve íratnak dolgozatokat?
Tudom, most én is magyarázom a bizonyítványt. De úgy érzem, van rajta mit.