Tavaly novemberben az EU versenyképességének megerősítéséről szóló Budapesti Nyilatkozat elfogadásával zárult az Európai Tanács budapesti informális csúcstalálkozója. A Puskás Arénában lefolytatott megbeszéléseken az állam- és kormányfők iránymutatásokat fogalmaztak meg az új Európai Bizottság számára, amely ezek alapján kidolgozza az EU hosszú távú versenyképességét és gazdasági prosperitását biztosítani hivatott részletes tervet. De vajon alkalmas lesz-e az erre?
A jelentéstevők és a tanácskozás alkalmával a médiában megszólaló politikusok a versenyképesség-romlás legaggasztóbb területének az EU technológiai és innovációs elmaradását jelölték meg az Egyesült Államokhoz és Kínához képest. Egyes vélemények szerint ennek oka a hosszú ideje változatlan európai ipari struktúra, és hogy az EU kevesebbet költ kutatás-fejlesztésre, mint versenytársai. Az elfogadott nyilatkozat ennek megfelelően megoldásként a szabályozások egyszerűsítését, a ráfordítások növelését és a teljes innovációs ökoszisztéma reformját ajánlja, amely a kutatás-fejlesztéstől kezdve az induló vállalkozások (startupok) felkarolásáig terjed.
A Budapesti Nyilatkozat ajánlásai nem lépnek túl a 2000 márciusában elfogadott Lisszaboni Szerződésben lefektetett - tragikusan eredménytelen - innovációs stratégián. Ez (abból a feltételezésből kiindulva, hogy az uniós innovációs teljesítmény viszonylagos gyengeségének elsődleges oka a folyamat szervezetlensége és a finanszírozás elégtelensége - az egyetemek, a kutatóintézetek, a vállalkozások és a pénzügyi világ együttműködésének zökkenőmentessé tételét tartja a megoldás kulcsának. A most elfogadott javaslatok, az egységes piac, a tőkepiaci unió, a közös hitelfelvétel, az adminisztratív terhek csökkentése pusztán ezen elképzelés megvalósulását próbálnák eredményesebbé tenni. Felettébb kétséges, hogy lényegi változtatás nélkül ezután be fog válni az eddig sikertelen stratégia.
Mindenféle tevékenység eredményességének legfontosabb feltétele a megfelelő emberi erőforrás, amelynek kinevelése az oktatás feladata. Az innováció esetében ez kreativitással, vállalkozószellemmel felvértezett embertömeget jelent. Valaha az EU irányítói is így gondolhatták, ezért nyilváníthatták 2009-et a Kreativitás és Innováció Európai Évének, mondván, a változó viszonyokra történő sikeres reagálást a kreatív erőforrások teszik lehetővé, és a kreativitás, az innováció erősítése a versenyképes Európa feltétele.
A mostani uniós politikusok és szakértők adottnak tételezik fel ezt az erőforrást, pedig koránt sincs így. Az egyes országokban évente beadott szabadalmak számáról készített felmérések legalábbis ezt támasztják alá. Egy pár éves adat szerint Kínában 1,7 millió szabadalmat jegyeztek be - ezzel átvették az elsőséget az USA-tól -, a harmadik helyezett Japán lett, melyet Dél-Korea, Szingapúr követ, és a globális első tíz helyen nincs európai ország. Eközben 2017-ben az összesen 243500 nemzetközi szabadalmi bejelentés (PCT) nagyjából felét Ázsiából nyújtották be. A Brexit előtti Európa részesedése 24,9 százalék, míg Kínáé durván 20 százalék volt.
A politikusok és szakértők másik fatális tévedése, hogy az innováció lehetséges szereplőiként kizárólag a felsőfokú természettudományos képzésben részesülteket, közülük is a kutatás-fejlesztés területén dolgozókat veszik számításba. De a tapasztalat azt mutatja, hogy nem a szakterületükön felhalmozódott ismereteket legtökéletesebben elsajátítók közül kerülnek ki a feltalálók - belőlük akadémikusok, élő enciklopédiák lesznek -, sőt gyakran nem is azok közül, akiknek a szakmájához tartozik funkciója alapján egy találmány. A találmányok alapötletei "terepen" születnek meg, ott kerülnek ugyanis felszínre a problémák, ott alakulnak ki az igények. (Bizonyítékként a mosógép feltalálásától a Facebook létrejöttéig számtalan példát lehetne felsorolni.)
A legfontosabb tehát a minél szélesebb, megfelelően felkészített emberi erőforrás létrehozása, hogy mindenhova kerüljön olyan személy, aki adott esetben képes meglátni valamiben a lehetőséget. Ebből következik, hogy hibás az Unió innovációs stratégiája - s az annak nyomán a magyar kormány által meghirdetett Neumann János program -, mert gyakorlatilag a tudósokra, mérnökökre korlátozza az innováció lehetséges szereplőit. Számuk az EU-ban csak az utóbbi tíz évben 25-30 százalékkal nőtt, az Unió mégis folyamatosan veszít a gazdasági és az innovációs teljesítmény terén elfoglalt pozícióiból vetélytársaihoz képest.
A magyar kormány azon elképzelése sem fog érdemi eredménnyel járni, mely szerint az egymillió főre jutó kutató-fejlesztők számát a jelenlegi 6500-ról 9000 fölé növelik. Már csak azért sem, mert - amellett, hogy az elmúlt tíz évben nominálisan háromszorosára nőttek a kutatásra és fejlesztésre szánt források - ma már több mint kétszer annyi kutató és fejlesztő dolgozik Magyarországon, mint 2010-ben, még sincs látszatja.
A Budapesten elfogadott javaslatok alkalmatlanok az EU versenyképességének erősítésére, mert az nagyrészt az innováción múlik. Elpuskázták ezúttal is, akárcsak 2000-ben, 2011-ben a hasonló céllal létrejött tanácskozásokon.
Az Unió innovációs lemaradása azt bizonyítja, hogy a tagországok oktatása egy-két kivételtől eltekintve rosszul teljesít a diákok kreativitásának, vállalkozószellemének fejlesztése terén. (A kivételek jellemzően kis országok, így számottevő hatásuk nincs az EU egészének innovációs teljesítményére.) A megoldás egy oktatási reform végrehajtása lenne a teljes Unióban, amely által a képzés középpontjába a gondolkozás, a kreativitás, a vállalkozószellem fejlesztése kerülne.
Magyarországnak hasonlóképp erre lenne szüksége a felzárkózáshoz. Csak a fiatalok vállalkozói, innovációs potenciáljának fejlesztése és mozgásba hozása biztosíthatja mind az Unió, mind hazánk versenyképességének megfelelő erősödését.
A szerző betanított hulladékosztályozó.