A világ megváltozott. A globalizáció és a nyomában bekövetkezett multipolaritás a nemzetközi viszonyokban új geopolitikai helyzetet teremtett, miközben a nemzetközi politika vezető szereplőinek magatartása sok esetben a hidegháborús és neoliberális mintákat idézi.
A béketeremtőként fellépő Donald Trump, az agresszor Vlagyimir Putyin és esetenként a honvédő Volomidir Zelenszkij magatartása is a régi idők logikájára emlékeztet. Olyan stratégiákat követnek, amelyek túlnyomórészt a hatalmi érdekek, katonai pozíciók és zsarolás mentén próbálnak békét teremteni. Ráadásul zárt ajtók mögött, számtalan további érintett feje felett. A kupeckedő megközelítés azonban rövidtávú, felszínes megoldásokat szülhet, veszélyezteti a fenntarthatóságot és hosszú távon instabilitást eredményez.
Történelmi tévedés lenne, ha a béketeremtési folyamatban az érdekorientált megközelítés háttérbe szorítaná az értékeket. Különösen az autonómia, szuverenitás, a nemzetközi jog, a demokrácia, a szabadság, igazságosság, egyenlőség és az emberi jogok tisztelete nem válhat a kompromisszumok áldozatává. Természetesen hiba lenne azonban az is, ha az értékek túlzott erőltetése akadályozná a megállapodást. A fenntartható béketeremtésnek ezért összhangba kell hoznia az értékeket az érdek-alapú kompromisszumokkal. A multipoláris világrendben pedig csak egy minden érdekelt fél bevonásával zajló multilaterális megállapodás képes tartós és globális stabilitást biztosítani.
A Helsinki Folyamat hetvenes évekbeli sikere - amikor a hidegháborús feszültségek kezelésére született átfogó megállapodás - jól mutatja, hogy a normák, politikai elvek és értékek tisztázása és ötvözése az érdekekkel, valamint a multilaterális módszer képes tartós eredményeket hozni.
Az orosz-ukrán konfliktus esetében is elengedhetetlen, hogy a rendezési folyamat ne kétszereplős alkudozások formájában, hanem széleskörű, minden érintettet bevonó, multilaterális tárgyalások keretében valósuljon meg. Egy ilyen megközelítés gyorsabban teremthet katonai nyugalmat is, hiszen világossá válik, hogy a végső megállapodás nem az erőszak által elért pozíciókon alapul.
Szükség lenne továbbá a felülről lefelé (top down) módszer helyett az alulról felfelé (bottom up) megközelítés alkalmazására, amely alkalmas kiérlelt kompromisszumok kitárgyalására, és esélyt biztosítana arra, hogy a vezetők a végső megállapodást arcvesztés nélkül kössék meg. Kiválthatná annak veszélyét is, hogy a vezetők hatalmi ambícióik túszaként folytassák a megbeszéléseket és az álláspontok megmerevedjenek.
A fentiek szellemében, ugyancsak a Helsinki Folyamathoz hasonló keretet kellene felállítani, és létre kellene hozni biztonságpolitikai, gazdasági-kereskedelmi és emberi jogi “kerekasztalokat”, ahol nemzetközi szakértők és kormányzati delegáltak cserélnének véleményt, magyaráznák meg álláspontjukat, majd összegeznék a normákat és politikai elveket, amelyek alapján a konkrét multilaterális kormányzati tárgyalások folyhatnának.
Változásra lenne szükség a szakértői szerepekben és a tárgyalások módszerében is. A korábbi gyakorlat, amelyben a szakértők kívülállóként "mutatják az utat", mára idejétmúlt. A nemzetközi szakértők szerepe nem a megoldás diktálása, hanem a pluralitás megértésének elősegítése lenne. A konfliktusban érintett feleknek kellene elsőként megfogalmazniuk saját értékeiket, félelmeiket és aggályaikat, a nemzetközi szakértők pedig ennek alapján segítenék a felek közötti megértést és a konszenzus teremtését. Ez a módszer lehetővé tenné a helyzet, az okok és várakozások plurális kezelését is, ami a fenntartható konfliktusrendezés alapvető feltétele.
A rendezési módszer újragondolását különösen szükségessé teszi, hogy a megoldás precedens értékű lehet az új világrendben hasonló konfliktusok megelőzésére, illetve kezelésére.
Az Európai Unió mint a konfliktusban és rendezésében közvetlenül is érintett államok szövetsége lehetne egy újszerű megközelítés kezdeményezője. Sőt, a konfliktusban játszott szerepe alapján legitim módon igényelhetné, hogy ne csak egyes tagállamokat, hanem magát a szervezetet is vonják be a rendezési megállapodás kidolgozásába. Ebben egyébként együttműködhetne a vezetését közelmúltban megújított EBESZ-szel, amely a posztszovjet régió békéjéért és fejlődéséért is kiemelten “felelős” regionális szervezet.
Ha a rendezés a régi beidegződések és hatalmi játékok alapján történik, az legfeljebb a konfliktus átmeneti enyhítését eredményezheti és a felszín alatt meghúzódó feszültségek bármikor újra fellángolhatnak. Ez nem lehet senkinek, de legfőképp nem a konfliktusban közvetlenül érintetteknek és egyetlen európai nemzetnek sem az érdeke.
Az Európai Uniónak ezért az eddiginél lényegesen aktívabban, nem pedig “Trumpra várva” kellene a politikai rendezés érdekében fellépnie! Ez annak ellenére is fontos, hogy Európa nem rendelkezik sem az érdekek, sem az értékek érvényesítéséhez, vagyis a béke megteremtéséhez és fenntartásához szükséges elrettentő erővel.
A szerző nyugalmazott diplomata.