- Böszörményi Márton: Vörös műbőr

Hubert belép a szobába, kezében egy páfránnyal, úgy tartja, mintha valamiféle díj lenne. Tessék, mondja, ilyeneket szokás ilyenkor hozni. Egy szakadt, élénkvörös műbőr fotelben ülök, cigimről a hamut a padlóra pöckölöm, és egykedvűen figyelem, ahogy Hubert a cserepes páfránnyal szerencsétlenkedik. De hova tegyem, kérdezi, és egyik saroktól a másikig slattyog. Hol mutatna jól? A szobában nincs más bútor, csak a vörös fotel, amelyben ülök, és egy üres könyvespolc. Te láttad tegnap Sacit a Konyharuhában, kérdezem, és nagyot slukkolok a cigimből, közben egy pillanatra sem veszem le a szemem Hubertől. Mi? Mi van? Hubert lerakja a páfrányt a szoba közepére, felegyenesedik, csípőre teszi a kezét, és nyújtózkodva ropogtatja csontjait. Mi van, kérdezi újra. A Konyharuhában, mondom, az az új bár az Alsó utcában. Hubert nem szól, üres tekintettel mered rám. Kinézek az ablakon, az ajkaim között tartom a félig leégett cigit, és előveszem a telefonom a nadrágom zsebéből. Hubert csípőre tett kézzel áll a páfrány mellett, szája nyitva, mintha éppen mondani akarna valamit. Feloldom a telefonom billentyűzárját, közben Hubert szemébe nézek. Ő is engem bámul, mozdulatlanul. Megnyitom a Spotifyt a telefonom, rákeresek Diacona St. Toomy nevére, és elindítom a „Heart on Blizzard” című számát. Hubert megsimogatja a páfrány egyik levelét, aztán az ablakhoz lép, és minden meggyőződés nélkül bámulja az utcát. Nem azért mondom, mondja, de ez egy baromi jó környék. Diacona St. Toomy arról énekel, hogy egy vak motoros elgázolta a gyermekét. De most komolyan, mondja Hubert, és ujjával csíkot húz az ablaküvegen megtelepedett porban. Ez kurva jó. Ledobom a cigit a padlóra, eltaposom, és felállok a fotelból. Megállítom a számot. Hamarosan itt lesz az anyám, mondom, és elindulok a konyha felé, ami pont olyan üres, mint ez a szoba. Hát nem gyönyörű, suttogja Hubert, és arcát az üveghez nyomja. Van egy doboz a konyhában, egy régi kávéfőző doboza, lehajolok, kinyitom, megnézem, mi van benne. Egyébként, kiáltja Hubert a nappaliból, hangja vibrál, mert az arcát még mindig az ablakhoz szorítja, egyszer elmehetnénk a Konyharuhába. A dobozban, a sok kacat között találok egy rózsaszín vibrátort. Felemelem, és beviszem a szobába. Hubert lecuppan az ablakról, és felém fordul. Mindketten a vibrátort nézzük. Ez mi, kérdezem. Hubert hosszú percekig bámul rám és a vibrátorra, aztán odalép hozzám, kiveszi a kezemből a vibrátort, és a páfrány földjébe dugja. Ekkor kopognak a bejárati ajtón. Rágyújtok egy cigire, elindulok az ajtó felé, de Hubert megállít, és azt mondja, maradjak, mert lehet, hogy az anyám az. Leülök a vörös műbőr fotelbe, és a padlóra hamuzok. Hallom, hogy Hubert kinyitja az ajtót, és egy idős férfival beszélget. Nem, nem itt lesz a búcsúztató, mondja Hubert. Az öreg az unokája halotti torának helyszínét keresi. De persze, nevet fel Hubert, jöjjön csak be. Az öregember belép a szobába, az ablakhoz sétál, felém fordul. Fekete öltöny, fehér ing, fekete nyakkendő van rajta, csontos, sárgára színeződött ujjai között egy gyűrött papírlapot szorongat. Hubert megáll mellettem, kezét a vállamra helyezi, és azt mondja, ez az ember bejött. Lepöckölöm a hamut a cigimről, és előredőlök. Az öreg beesett arca, piszkosszürke borostája és ritkás, félrefésült haja nem árulkodik nekem semmiről. Árulkodhatna, de kurvára nem érdekel. Uram, mondja az öreg reszkető, rekedtes hangon, az unokám csak hatéves volt, teljesen egészséges, és semmi jelét nem mutatta. Á, emeli fel a karját Hubert, és gyorsan az öregúr mellé lép. Csak akkor beszélünk az esetről, ha elfogadtuk a megbízást. Szívok egy utolsó slukkot a cigiből, és elpöckölöm. Hubert odarohan, és gyorsan eltapossa. Mintha érezném a páfrány szagát, pedig a páfránynak nincs szaga. Bámulok kifelé az ablakon, az öreg kicsit belelóg a kilátásba, de átlátok az elálló lapátfülén. Valószínűleg megmérgezték, sóhajtom unottan, és intek, hogy most már elmehet. Hubert megragadja az öregember vállát, és kitessékeli a lakásból. Megcsörren egy telefon. Előveszem a mobilomat, de nem az csörög. Hubert odasiet, és azt mondja, ez nem az övé. Felállok, közben meggyújtok egy újabb cigarettát, kiballagok a konyhába. A kacatos doboz alján csörög egy telefon. Leguggolok, kidobálok belőle mindent, és az alján megtalálom a sötétzöld vonalas telefont. Kiemelem a dobozból. Csörög, mondja Hubert, aki mögöttem áll, és a szemébe lógó haját igazgatja. Beleszívok a cigibe, és felemelem a kagylót. Halló? Sistergést és nyöszörgést hallok a vonal másik végéről. Maga az, sípoló, krákogó, idős női hang szól a telefonba. Igen, mondom, és kifújom a füstöt, én vagyok. Nem kell félnie, suttogja az asszony, minden a legnagyobb rendben. Nem kell félnie. Értettem, mondom, és lerakom a telefont. Elnyomom a cigit a linóleumon, visszateszem a telefont a dobozba, és felegyenesedem. Mindjárt itt lesz az anyád, mondja Hubert, és rángatózni kezd az arca, aztán még a Konyharuhába is el akartunk menni. Nem, mondom, és a vállára teszem a kezem, már nem. De hát, nyögi Hubert, és könnybe lábad a szeme, csak nézz ki az ablakon. Baromi jó a kilátás, itt még egy csomó dolgunk lehetne. Ühüm, dünnyögöm, közben rágyújtok az utolsó cigimre, elsétálok Hubert mellett, átvágok az üres nappalin, és bemegyek a hálószobába, hogy végre lefeküdjek, és elaludjak. Itt már kurvára nincs több dolgom.