- Kertai Csenger: A szerelmes imája

Igen! – mondom, hallhatóan rád, a gyermekre, a virágba borulásra, a melegre és a mögötted fojtogató rendbe szerveződő tökéletességre, az iszonyúra, ami a részem, és ami elidegenített, ami elidegenítés az enyém ősidők óta, amiben szerelem van és részrehajlás, amiben beléd élvezem a szorongás és a gyönyör minden lehetséges tökéletlenségét, így leszel a hegycsúcs örököse.
Következményei beláthatatlanok ennek az igennek. Folyton itt lenni, folyton keresni benned az eljövendőt, az állandó felszámolását, az állandó megtalálását, hogy bennem van a hársfák és a madarak kiáltozása csak a kezdet, és a vég sohasem jön el, ebben a pillanatban van a vers, a japán úgy mondja, komirebi, egy pillanat műve az elkárhozás, egy pillanat műve a megigazulás, miért nem adjuk fel minden pillanatban a bonyolultat, és választjuk azt, ami egyszerű?
Lábast vízzel, teát és ágyba kávét, amikről beszélek, csak a gyengeség felső fokra emelése, maga a csoda királylányként érkező ígérete, az ígéret, ami nélkül morális kötelesség lenne az öngyilkosság, az ígéret, ami irracionális, mert nélkülünk nem tudja elgondolni a végtelent, megőrülök, ha belegondolok, hogy hány felhő van épp nyugalomban nélkülem, hány villám csapkodja az isten emberi ábrázatát a karcsú repülők mellett, megőrülök, de őrültségem csak emberi, a betegségem szegény, és gyenge vízimadarak násztánca, ők miért nem kérdőjelezik meg a nemzést, a globális felmelegedést a háború beszűkült horizontján, őket miért nem érdekli, hogy hónap végén csak díszes gömbölyű halomként végzik a tányérodon.
A hideg átjárja a csontokat, én virágzó ingben várom ma is a lehetetlent, hogy átéred-e egy öleléssel a Balatont övező nyárfákat, hogy meg tudod-e érinteni nyelveddel a sóharangot a számban, hogy ha kiszáradok, mennyi forrásvízzel enyhíted a szomjam, végtelennel mondod, abban boruljanak rám a fák, Én az űrbe akarok elutazni, hogy felborítsam a csillagok közötti teret, hogy ott kiabáljam szét azt, amit tudok, az égbekiáltó bizonytalanságot, hogy a fügepálinka a csillagos ég alatt feltehetőleg újra és újra kimondatja velünk, hogy a szánalom és a részvét örökösei vagyunk, hogy onnan felülről még sincs különbség köztem és közted; csak a szerelmünk – akár a fügepálinka – nyújthat menedéket, mint egy programvers kell ezt hangsúlyoznom, hogy a kutya bólogatása és a filozófia hasonló tárgyra mutat, hogy van-e a reggelnek melegsége, hogy van e kívánalom köztem és a leanderbokor között, hogy azt a távolságot meg akarom-e tenni.
Meg, bizony, hozzád megyek, nincs menekvés, reggel száz bóbita táncol a szívem alatt, az ingemre varrták fel őket, a föld alól eregetik a mustillatot, pincék vannak rakásig telve a semmivel, amibe végre berendezkedhetek, a semmiben mutatok neked irányt a csillagok felé, a semmiben születtem, és ennél nagyobb ajándéka nem lehet a szélvész trónusán ülő királynak, aki a valóságot szelídíti meg a füvek és a szárazság barátainak, nekem, neked, és az Anyának, akitől csodát várnak, de csak az embert kapják, emlékeit egy csodás rétnek, ami folyton a lábam alatt domborodik, amikor kimondom a neved, amikor megcsókollak, és amikor estéből nappal lesz, és újra nekiállok kimondani, hogy a hideg átjárja a csontjaimat, de már egy fokkal könnyebb leülni, mert már annyiszor ültem le a tisztás közepére, a trónus elé, és már rutinom van a hajbókolásban, akkor megfogod úgyis a kezem, és azt mondod, hogy vége a földig hajoló imádságoknak, teremts velem valami szépet, arany csillagokból és napraforgókból, csinálj belőle aranyos hajlékot madarakkal, írj rá a Kabbalából krikszkraksz szavakat, amit csak az ért, aki szeretne érteni, aki szeretne meghalni bennem, hogy a feltámadás egyenlő legyen a végtelen hidegrázásában kifehérített csontokkal.