- A nemzeti örökség védelme szent - Könyvtári kalandozások Baróthy Zoltánnal

Egy levágott emberi fül – kezdjük ezzel, hiszen a regény is ennek a test nélküli résznek a megtalálásával indít. Milyen kapcsolat van a két hete elhunyt filmrendező David Lynch Kék bársony című filmje – melynek a felütését szintén egy meglelt levágott fül adja – és a bűnfelderítést szorgalmazó Utolsó napok között?

A levágott fülnek jelentős művészeti hagyománya van. Lynch filmjén kívül irodalmi példák sorát is fel lehet emlegetni. A nekem szerzőként különösen fontos Bodor Ádámnál például egészen gyakori motívum, elég, ha csak A szántóvető szerencséje című kisprózájára gondolunk; de például a Don Quijotében is levágnak egy alkalommal a lovag füléből. Pár éve pedig, mikor már a regényt írtam, meglepődve vettem észre a könyvesboltok kirakatában Lackfi János Levágott fül című művét… De nem bánom, ha valaki esetleg elcsépeltnek tartja ennek a motívumnak a használatát, én gegként tekintek rá: mindenképp valami meglepő indítást szerettem volna már a regényem első mondatában, ahol a főszereplőm egy levágott fület talál egy könyvtári kocsiban. Fontos volt számomra, hogy ezzel megalapozzam a szövegvilág játékosságát.

Függetlenül attól, ki mennyire vájt fülű az irodalmi hagyomány „fülszövegei” terén, vagy emlékszik-e a Kék bársony szürrealista nyomozására, netán valami misztikus mozzanatra számít a korábbi kötete, Az Amcsalat hegység tiszta levegője egynémely novellája alapján, az biztos, hogy a regény harmadáig sikeresen elhiteti az olvasóval: krimit olvas a fül eredeti gazdájának felkutatása ügyében. Ám aztán a krimit az urban fantasy narratívája váltja a könyvekből előtörő mindenféle fantasztikus, mágikus lények átkot hozó hadával, sőt néhány szereplőről is kiderül, nem mindennapi, e világi figura. Miért döntött e viszonylag szokatlan műfaji hibriditás mellett?

Játszani akartam ezzel, noha megvan a kockázata, mivel eleve egyfajta nyitottságot feltétez az olvasó részéről. A legtöbb olvasót persze meglepte ez a fordulat vagy kanyar a történetben: megdöbbentek, megakadtak. Volt, aki meg tudta ugrani, és képes volt folytatni, volt, aki nem. És legyen akkor egy újabb filmes hivatkozás: nemrég újranéztem Robert Rodríguez Alkonyattól pirkadatigját, ahol az égvilágon nincs semmi előjele annak a film feléig, hogy itt hamarosan vámpírok özönlenek elő, nem kis számban, és kezdenek mészárolni. És ez nekem – ismét – nagyon tetszett. Hogy a regényben ilyen hosszú ennek a váltásnak a megalapozása, arra a kulcsfontosságú helyszín sokrétű exponálása végett volt szükség.

A könyvek, az olvasás amúgy is veszélyes tevékenység, hát még, ha egy-egy olvasmány NTM, azaz nem tárgyi mellékletek kiegészítéssel kerül katalógusba, értve itt a fentebb már említett és nem mindig jóakaratú fantasztikus lények elszabadulását. Ez a jelzés egyébként létező besorolási formula?

Nem, ezt speciel én alkottam meg, de a regényben szereplő könyvtári rendszerezés legtöbb formája, struktúrája valóban létezik, esetenként persze valamiképp kiegészítve általam.

A mesés-csodás, egyben ördögi teremtmények, szereplők sora is a saját fantáziájából pattant ki vagy olvasmányélményekből bújtak elő? Sejdítek e téren némi XVI–XVII. századi pokoljáró, látomásos túlvilági költészetet és úti prózát…

Innen is, onnan is – ez is egyfajta játék, ami a személyes (írói) szabadságomnak hatalmas teret adott. Hogy például az olvasmányaimból válogathattam korlátozás nélkül szereplőket. Nagyon sok lény Umberto Eco A rózsa neve című regényének híres ekfrázisából származik, mondhatni a kapu feletti domborműről másztak le. Az Oglütz nevű NTM ugyanakkor Kertész Imre Kudarcából való, ahol a főszereplő szomszédját hívják így, aki minden lehetséges módon zajt kelt, ellehetetlenítve az írót az alkotásban. De sok teremtmény teljesen a fantáziám terméke. Azt azonban érdekesnek, mi több, furának tartom, hogy bár a magyar irodalom is komoly hagyománnyal rendelkezik a látomásos költészet terén, egy olyan korszakban, mint a mostani, melyben a valóság ennyire megkérdőjeleződik, ez a hagyomány nem élesztődik fel, nem kerül képbe. Jórészt a periférián marad még akkor is, ha új kiadásokban elérhetők ezek az izgalmas szövegek, ahogy például a Tar Lőrinc pokoljárása, ahonnan szintén merítettem.

Az említett kulcsfontosságú helyszíne a történetnek a Nemzeti Nagykönyvtár, ami a budai vár komplexumában található, csakúgy, mint valóságbeli ihletője, az Országos Széchényi Könyvtár. Nem titok, hogy egykor ön is a munkatársa volt az intézménynek, a helyismerete innen eredeztethető. Milyen feladatokat látott el a nemzeti kultúra eme fellegvárában?

Kétszer öt évet dolgoztam ott: 2000–2005 között a Kézirattárban, 2014–2018 között pedig több különböző részlegen, a Kézirattárban, a Gyarapítási és a Tájékoztató Osztályon, valamint vezettem látogatói csoportokat. A könyvtárral kapcsolatos tudás, amit ehhez a regényhez felhasználtam, tehát sok pozícióban megalapozódott, ráadásul pont olyan osztályokon dolgoztam, amelyeknek ismerniük kellett a többi munkáját is. Elmondhatom, hogy viszonylag kevesen vannak olyanok, akiknek ennyire átfogó képük lehet a könyvtárról.

Elég különleges kollégák veszik körül a fültaláló főszereplő Becsey Gergelyt, aki a könyvkiadó pultnál áll az olvasók rendelkezésére. A karikírozás mellett kijelenthető azért, hogy könyvtárosnak lenni már önmagában is rendkívül sajátos munkavégzés?

Amikor ott dolgoztam, az a mondás járta, hogy a könyvtáros legnagyobb ellensége az olvasó. Nyilvánvalóan történt azóta szemléletváltás ebben, de amikor a volt kollégáim elolvasták a regényemet, hallottam általam nem ismert munkatársak nevét, akikre állítólag egy az egyben illettek a leírások. Egy könyvtár nagyon színes, érdekes és bizarr világ belülről, én ennek a kifejezésére törekedtem, de odafigyelve arra, hogy konkrét személyekkel ne legyenek beazonosíthatók a szereplőim, inkább a mesés fantázia révén mindennek a szellemisége mutatkozzon meg.

Van egy másik mondás is, miszerint könyvet lopni nem bűn. Valóban így lenne?

Szerintem lopni önmagában bűn. A nemzeti örökség számára megőrzött műtárgyakat, műkincseket, könyveket pláne! Azokat ne lopja el senki, azok védelme szent. A regényem ennek a szemléletnek a felhígulását, romlását problematizálja többek között.

Tehát a könyvtár alapító okiratából vett mottó – „gyűjti, feltárja és megőrzi” – nem valami elavult szólam?

Ellenkezőleg! Épp az afelett érzett fájdalom, elégedetlenség és düh adta a regény megírásához a hajtóerőt, hogy a mai gyakorlat nagyon sok esetben nem felel meg a mottónak.

Ennek fényében a könyvtár szervezeti-működésbeli visszásságairól is sok mindent megtudhatunk…

Ez mindenképpen vállalása a könyvnek. A könyvbemutatón egy volt kollégám oda is súgta: te aztán nagyon bátor vagy, hogy ezt mind megírtad. Még ha a fikcióval párosítva is, teszem hozzá. Mert azért igen erős az érzelmi kötődésem a könyvtárhoz, sok barátom dolgozik ott a mai napig, tehát nem volt könnyű a felháborodásomnak e könyv által nyilvánosan hangot adni, hiszen amit megjelenít, az mégiscsak kultúrpolitikai vetülettel bír – még úgy is, hogy a valóság elemeitől szatirikus, parodisztikus jelleget öltve eltávolodik.

S tart egy nagyszabású „könyves apokalipszis” felé, a már említett műfajok mellé a közéleti-közérzeti regény attitűdjét is felsorakoztatva, hiszen a mai magyar politikai hatalomnak és elitnek való kiszolgáltatottságot is tollhegyére tűzi – szóval rendszerkritikus is?

Abszolút. Lehet írni ugyan a könyvtár működési hiányosságairól, a kultúra kiszolgáltatottságáról, de úgy, hogy magáról a politikai rendszerről ne ejtsünk szót, nem érdemes. A szálak mindig felfelé vezetnek… A hősnek pedig egyre nagyobb hatalmakkal kell szembenéznie, és egyre esélytelenebb is ezekkel szemben. Ennek vállalása teljesen tudatos volt.

Ahogy az is, hogy bár egy csata megnyerhető, a háború folyik tovább, a hatalom embereit a fantázialények seregei, vagy a szellem harcosai nem győzhetik le végképp, tehát a könyv véget ér ugyan, de a történet nem?

A rendszer nem ért véget, ebből adódhat egyfajta lezáratlanságérzet. De mégiscsak eljut a regény addig a pontig, ameddig eljuthat…

A levágott fül rejtélye valóban megoldódik.

…és szerettem volna nyitva hagyni, mi is fog történni ezután, hogy maradjanak kérdések.

+1 KÉRDÉS
Nekem lenne is még! Mi a története annak, hogy a Ganz–MÁVAG Kolónia néven ismert VIII. kerületi városrész is megjelenik a regény helyszíneként, viszonylag távol a budavári palotától? Az Utolsó napok városregény is?

Amikor 30 évvel ezelőtt felkerültem Budapestre, egy alkalommal véletlenül elvetődtem oda, és nagyon izgalmasnak találtam a helyet. Ahogy a különböző korszakok egyszerre vannak jelen időzárványként: egyes részei pont úgy néznek ki építészetileg, mint 100 évvel ezelőtt; vannak régebben felújított, de már megkopott épületei; és teljesen modernizált lakások is. És mintha a lakossága is ezt az összetettséget tük­röz­né. Szimbolikusan és hangulatában hasonlatos a budai várba telepített nemzeti könyvtárhoz, ahol a százéves rutinok és az egynéhány irodában még fellelhető kotyogós kávéfőzők mellett fellelhetjük a ’80-as évekbeli újításokat, illetve a közeli múlt átalakításait is.