Miért látunk kevés sikeres nőt a jazzszínpadokon? Ha villámtesztre vállalkozik valaki, jó eséllyel énekeseket fog említeni, legfeljebb olyan énekest, aki kiválóan kíséri magát zongorán, mint Diana Krall. Norah Jones esetében felépítettek egy sikeres brandet, bár az ő multiinstrumentalizmusa csalóka, néhány hangszeren technikailag inkább középszerűnek tűnik, ráadásul nem is jazzénekes és zenész ő valójában, inkább a blues, a country és a bluegrass határvidékein mozog. De szövegei miatt jelentős a női rajongótábora. Talán bedobhatjuk a bőgős Esperanza Spalding, az igazán eredeti zongorista Martha Sanches esetleg a valóban virtuóz szaxofonos Lakecia Benjamin nevét, de az ő ismertségi mutatóik már szerényebbek. A kérdés tehát kérdés marad: miért nem tud tartósan az élvonalban maradni egy hangszerén kiválóan játszó női jazzmuzsikus?
„Hogy fordulhat elő, hogy a XXI. században még mindig meg lehet feledkezni a női jazz-zenészekről?” tette fel a kérdést Joëlle Léandre, a francia bőgős nyílt levelében (bár nem fogalmazott ilyen diszkrét eufemizmussal), mikor a Franciaország legjobb jazz-zenészeit 1986 óta díjazó Les Victoires du Jazz Awards 2017-es előzetesében az összes kategória minden jelöltje férfi volt. Miért nyilvánította a Women in Jazz szervezet – amelyet olyan zeneipari nehézsúlyúak támogatnak, mint a Love Supreme Festival, a London Jazz Festival, a Soho Radio és a Soho House - 2025-öt a Nők évének a jazzben? Mert reprezentatív felmérésük szerint az emberek 55,8%-a gondolja úgy, hogy a nők alulreprezentáltak a műfajban. (A cikk írása közben kontrollként átfutottam a Müpa Jazz Showcase február 7. és 9. között zajló tehetségbörzéjének programját, hátha rácáfolnak a felvezetésre, de hat produkcióban csak két énekesnőt találtam a felhozatalban).
"No Discrimination" - kommentálta tehát a „francia Grammy” listáit látva Joëlle Léandre, „We Have Voice” címmel még petíciót is indított (ha valaki kíváncsi a francia muzsikus kvalitásaira, elég a 2010-es a szerbiai Magyarkanizsán Szabados Györggyel adott duókoncertje lemezfelvételét meghallgatnia). Hatvan éve írta le posztulátumát George T. Simon jazzkommentátor: „Csak Isten teremthet fákat, és csak a férfiak játszhatnak jazzt”, avagy az anya nő, az apa férfi, a patriarchátus meg örök? Pedig a jazz a nemi, faji, a társadalmi megkülönböztetés valamennyi formája ellen harcoló flotta zászlóshajója, a demokrácia és a kultúrák közötti párbeszéd jószolgálati nagykövete volt Amerikában.
A filmnek fontosabb a szerepe ebben a témában, mint gondolnánk. A Some like it hot (Van aki forrón szereti) zenészei közül a hangszeres virtuozitás miatt emlékezünk valakire? Akkoriban mindenki meg volt győződve arról, hogy a dob, a harsona és a trombita férfias hangszer, a fuvola és hegedű viszont kifejezetten nőies, nem is beszélve a szaxofonról. A Whiplash-t kell figyelmesen megnéznünk hozzá, hogy a problémát árnyaltabban szemlélhessük. Damien Chazelle filmjében a tanulmányok nem egy lánynevelő intézet finom eleganciájával folynak, inkább kemény férfias kiképzést idéz. (Nem véletlen, hogy sem ebben, sem a rendező másik filmjében, a La La Land-ban, azaz a Kaliforniai álomban nincs egyetlen női jazz-zenész sem). Judy Chaikin 2011-es dokumentumfilmje, a The Girls In The Band viszont vitathatatlanul fontos szerepet játszott abban, hogy Marian McPartland, Carla Bley és Alice Coltrane, a szaxofonos Jane Ira Bloom, vagy a harsonás Melba Liston zenészi karrierjének indulása a Concorde felszállását idézte.
Egy biztos, aki választ keres a feltett kérdésre, Konfuciuszt érdemes fellapoznia: „Minden ember, aki képes hegyeket megmozgatni, apró kövekkel kezdi.” A többi már csak elszántság kérdése.
