Vízmérce áll a kiszáradt pusztaságban. Nem a filmrendező szeszélyéből került oda, nem egy díszletelem, bármennyire is hihetetlen, pár éve itt még tó volt. Egy kisebb dombocskán még áll a halőr házikója, amelyet sokszor csak csónakon lehetett megközelíteni. De minek oda halőr, ahol már nemhogy hal, de egy csepp víz sincs? Hazánk vizes élőhelyeinek mára több mint a 90 százaléka eltűnt, a még megmaradtak jelentős része pedig nem jó állapotú – hangzott el az Eltékozolt vizeink című rövidfilm sajtóvetítésén. A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás és a természet megóvása érdekében rendkívül fontos szerepük lenne ezeknek a területeknek, azonban gazdasági megfontolásból más célokra használják. Helyreállításuk egyre sürgetőbb feladat – erre hívja fel a figyelmet Szendőfi Balázs alkotása, amely a WWF Magyarország szakmai vezetésével, a LIFE LOGOS 4 WATERS projekt partnereinek közreműködésével készült.
A 23 perces film műfaja tulajdonképpen meghatározhatatlan, mert dokumentarista elemeket is tartalmaz, miközben a látványvilága bármely ismeretterjesztő csatornán látható természetfilmmel felveszi a versenyt. A természetfilmes rendező-operatőr a modern technikát kihasználva rengeteg drónfelvétellel operál, egymást váltják a megkapóan bájos, idilli tájképek az érintetlen(nek tűnő) vidékekről és a kiábrándító, elszomorító, megdöbbentő képkockák a művelésbe vont, majd ennek következtében kiszáradt, tönkrement területekről. Mindehhez szakmailag korrekt, mégis közérthető narráció társul.
Pár percre visszatekinthetünk a múltba is: az 50-es, 60-as évek filmhíradóinak részleteiből megtudjuk, milyen hősiesen küzdöttek akkoriban a Hanság, a Fertő és más mocsaras területek lecsapolásáért. Azonban ami akkoriban dicsőség volt, mára kiderült, hogy az egyik legelhibázottabb döntés volt, mert a folyószabályozásokhoz hasonlóan (amelyekről szintén csak a közelmúltban kezdték el beismerni, hogy talán mégsem kellett volna, vagy legalábbis nem ilyen szinten végrehajtani) ez vezetett oda, hogy mára egészen aggasztóvá vált a magyarországi vízkészlet, a talajvíz szintje pedig olyan mértékben süllyedt, ami már elsivatagosodáshoz vezet. A film azt mutatja be, hogyan szövik át a tájat az 1970-es évekig kiépült – és néha még napjainkban is bővített – belvízelvezető csatornák és vízelvezető árkok, és hogyan zúdul le a víz az agyonszabályozott, nyílegyenesre formázott, kibetonozott medrű patakokban ahelyett, hogy lassan beszivárogna a talajba, és ott elraktározódna. Ennek a hálózatnak az összesített hossza meghaladja az Egyenlítőét (40 075 km), de a megszüntetése nem opció, mert az árkok betemetése még komolyabb ökológiai katasztrófával fenyegetne. Inkább érdemes ezeket kihasználni a helyzet javítása érdekében. Pontosan ezt mutatja be a film: a víz elvezetése helyett, ahol csak lehet, a természetes vízmegtartó megoldásokat kell előtérbe helyezni, amihez két kulcsfontosságú változás szükséges. Az egyik az évtizedekkel ezelőtt kiépített csatornarendszerek felülvizsgálata és a klímaváltozással beköszöntő új viszonyokhoz való adaptálása. Sajnos ezek működésükkel még ma is csapolják a tájat, és hozzájárulnak a területek kiszárításához. A csatornákon elhelyezett műtárgyak (például zsilipek) lezárásával ez a folyamat lassítható és visszafordítható. Emellett pedig az eltűnt vizesélőhelyek helyén vissza kell adni a területet a víznek.
A megdöbbentő szárazságot illusztráló képek mellett persze a remény is megjelenik a filmben, amely bemutat olyan jó példákat is, ahol a természetalapú vízmegtartó megoldások már megvalósultak: patakmedreket állítottak helyre, belvízelvezető csatornákat zártak le, teret adtak a víznek, ezáltal ma már a száraz, üres területek helyett buja természet nyújt otthont növény- és állatfajok tömegének.
A filmbemutatón az is elhangzott: a természetvédelmi és vízgazdálkodási szakemberek elengedhetetlennek tartják a szemléletváltást ezen a téren.
Az Eltékozolt vizeink jelenleg kizárólag a WWF Magyarország YouTube-csatornáján tekinthető meg, mivel a Nemzeti Filmintézet nem járult hozzá a nyilvános vetítéshez. Ez azért sajnálatos, mert a pazar drónfelvételek sokkal látványosabbak a mozivásznon, mint egy telefon pár centis kijelzőjén.
A cél a vízmegtartás – Hazánk a közvélekedéssel szemben nem víznagyhatalom, hanem vízhiányos országKis területen óriási érték
Február 2. a vizes élőhelyek világnapja. 1971-ben ezen a napon írták alá a Ramsari Egyezményt, amely ezen élőhelyek védelméről szól. Magyarország 1979-ben csatlakozott. Bár csak bolygónk 4 százalékát borítják vizes élőhelyek, az összes állatfaj 40 százaléka él vagy szaporodik ilyen területen; így ezek megóvása elengedhetetlen a biodiverzitás csökkenésének megakadályozásában. Különösen veszélyeztetettek a kétéltűfajok, amelyek világszerte a leginkább ki vannak téve az élőhelycsökkenésnek.
