Vajon felmenői példája nyomán fordult-e a művészetek felé és lett először balerina, utána színművész, majd a hatodik iksz előtt keramikus, és jóval utána festő? A név és az elődök pályája kötelezi őt a különböző művészeti ágakban való megmerítkezésre, és ők lennének sikerei záloga? De milyen is, kikből áll ez a zseniális genetikát összegrundoló család?
A művésznő nagyapja, Esztergályos János eredetileg vasesztergályos és lakatostanonc volt, majd, bejárva a Monarchiát, rengeteg tapasztalatot szerzett. Kalandos útjáról hazatért, de 1904-ben, egy hathetes munkássztrájkon való részvétele miatt valamennyi gyár kizárta, így gyalog ment el Németországba, hogy munkát találjon. Ismételt hazatérése után, 1922-ben megválasztották Pécs város 2. választókerületének országgyűlési képviselőjévé. Ebben a szerepében mindenkor a humánum nevében szólalt fel, méghozzá sztentori hangon dübörögve el véleményét – a korabeli családtörténet szerint.
Itt egy olyan fordulat következik a történetében, ami a Népszava jelenlegi kollégáit is meglepte, ugyanis a művésznő nagyapja 1916-ban a Népszava kiadóhivatalában helyezkedett el. 1933. május 1-jétől a lap felelős szerkesztője lett, 1939-től 1941. május 4-én, hirtelen bekövetkezett haláláig pedig főszerkesztője volt a lapnak.
Az ország Esztergályos Cilije közelebbről orvos-művész családban nőtt fel. Édesapja, Esztergályos Károly orvos, édesanyja Geréb Borbála fotóművész volt. Bátyja, Esztergályos Károly rendező, öccse dr. Esztergályos János radiológus főorvos, az orvostudományok kandidátusa.
Az űr betöltése
Amikor fotós kollégámmal megérkeztünk a művésznőhöz, kezdeti elfogódottságunkat azonnal oldotta, rögtön kávét és kalácsot kínált, jókedvűen sürgött-forgott, és miközben elzárta a gázt az ebéd alatt, azt mondta, érezzük jól magunkat nála. Sok mindenről lehetne vele beszélgetni, de amiről kevesebbet tudunk, az a képzőművészeti vénája. Erről én is csak tizennégy éve tudok, ám azóta lelkesen figyelem, mikor lepi meg a Facebook-ismerőseit egy-egy új kerámiájának fotójával, és azt is lesem, hol nyílik kiállítása. Ezért elsősorban arra voltam kíváncsi, hogyan, mikor és miért kezdett kerámiázni, majd hat évre rá festeni, és mit jelentenek ezek az elfoglaltságok számára.
Amikor vége lett a Família forgatásának, nagy űr keletkezett bennem, és rengeteg időm maradt saját magamra. Ebbe az is belefért, hogy az öcsém kislányát hoztam-vittem az óvodába. Egyik alkalommal, amikor mentem érte, éppen hamutartót só-liszt gyurmáztak. Megtetszett, megkérdeztem, hogyan kell csinálni, megadták a receptet. Több sem kellett, amint hazaértem, nekiálltam, az alkotásomat pedig megsütöttem száz fokon – meséli. Másnap reggel, amikor ki akartam venni a művemet, láttam, hogy az bizony hanyatt vágódott, és a hatalmas, fehér massza szétterült a tepsin. Azért volt sok a massza, mert a pici, aprólékos mütyüröket nem szeretem, mindenből a nagy, látható dolgot kedvelem, sókerámiából is azt akartam készíteni. Akkor utánaérdeklődtem, mi az a dolog, amit gyúrni lehet, hát a gyurma, felelték. Remek, gyurmáztam egy ékszerdobozt, de mivel az is kicsi volt, nem elégített ki. Innen már egyenes út vezetett az agyaghoz mint tökéletes alapanyaghoz. Abból ugyanis már lehet nagyobb valamiket alkotni, mint például a négyarcú vázáim – int a virágokkal telt kerámiakaspók felé a művésznő. – Az egyik sógornőmnek hobbiból volt egy égetője, az első munkáimat nála égettem készre. Hogy mi volt az első? Egy tánckar a Moulin Rouge-ból – kuncog –, lent van a műhely mellett, majd megnézitek. De ott van az az esernyőtartó, azt is én készítettem – mutatja. – Az elején a szakértők húzták a szájukat, hogy ezt meg azt nem lehet, nem így kell, hanem emígy, de engem ez nem érdekelt.
Én ezt örömmel csinálom, feltöltődöm közben, kilépek a világ nyüzsgéséből, egyedül vagyok, a kezem által születik valami új.
