Egy tizenöt éves kamasznak, nem lehet ellentmondani, de nem is akartam, bánatosan bólogattam, jelezvén, talán ezért is költöztünk el olyan messzire. Szinte mindent kimakszoltunk egy fél hét alatt, kürtőskalácsot ettünk a teljesen néptelen főutcán este hét órakor, meglátogattuk pár barátom, akik kétségbeesve beszéltek üzletük földbe állásától, megnéztük a zárva tartó galériák és múzeumok kapuját, láttuk messziről az egri sakk nagymestert, a nem működő főtéri szökőkút mellett töltöttünk pár percet, megnéztük azokat a graffitiket, amelyek már akkor is a falakon voltak, amikor 8 éve elköltöztünk. A nagylányom főleg azon volt meghökkenve, hogy mennyire fáradtak , rosszul öltözöttek az emberek a buszmegállóban, és milyen öreg a gépkocsipark. Érdekes, hogy egy kamasz miket vesz észre, innentől kezdve én is figyeltem ezen részleteket, van benne valami, állapítottam meg lakonikusan.
Egyik reggel Lida hirtelen felült, és szegezte nekem a kérdést, hogy van-e díszhal és díszállat szaküzlet a városban. Nagyapja határozottan felelte, hogy több is. Egy a plázában, egy a malomnál, kettő a Csebokszári lakótelepen, érdekes konstellációban, 40 méterre egymástól. Kicsit meghökkentem, mert nem gondoltam volna, hogy ez a kis település, ennyi luxust elbír. Amúgy is mentek volna a bevásárlóközpontba, gondoltam, elmegyek én is, másképpen a lábam nem tenném be az „erős vár a mit is vegyünk” templomába. A halas amúgy teljesen korrekten felszerelt kis bolt volt, a kirakatban egy hatalmas agáma gyík, egy ékszerteknős meg egy indiszponált kaméleon, benn a szintetikus állattartás szokásos kellékei, élőeleség, fröccsöntött kalitok, akváriumok, szűrők, úgy 30 akvárium, pár tucat féle hallal. Lida kérdezte, van-e esetleg más ilyen bolt is, mert szeretne még állatokat látni.
Bevágtam a gyerekhadat a kocsiba, amelyet húgom egy barátja nagyvonalúan adott nekem kölcsön az autószalonjából, mivel pár éve elvittem ingyen egy körre egy skót nemzeti parkba (itt is látszik, mint a magyar népmesékben, mennyire megéri meglocsolni a körtefát, vagy kitakarítani a beomlott kutat a kacsalábon forgó vár felé vezető úton…), és megnéztük a dűnék világát meg a lápot!
Nem nagy város Eger, már tíz perc múlva az ajtón sorjázunk be, szinte egy állatkert! Egy hatalmas fán ül egy Jákó papagáj, gazdája szerint csak a feleségét fogadja el, 150 szót tud mondani, tud busz ajtót utánozni, vijjog, riasztózik, szirénázik és ugat is, ha kedve van. Rám egykedvűen néz , amikor elkezdek neki gügyögni, olyan megvetően néz, hogy belepirulok.
Rengeteg és nagyon szép akvárium áll előttünk, bennük halak százai, ezrei, de olyan kaotikus összevisszaságban, mint egy korallzátony. A két tulajdonos láthatóan szerelmes a munkájába, az asszony a belső falat mossa az aranyhalaknál, azt kívánom, bárcsak én is ilyen szabad lehessek majd egyszer a festészetemmel. Bámuljuk a rákokat, békákat, tengerimalacokat, hörcsögöket, kígyókat és madársereget, a madárház felrobban a csiripelés technótól. Egy férfi egereket vesz, Lida majdnem elájul, mikor kiderül, a pitonja vacsoráját vette meg, nyugtatom, ez van a természetben is, erre nem szól hozzám egy óráig. Külön akváriumban a csodás növények százai, minden új, fényes, minőségi és kellemes.
Nagyon lelkesen magyarázom a gyerekeimnek, hogy miért vannak a sziámi halak külön, de csak a hímek, miért van habfészek felettük, beszélek élő eleségről, mű korallról, a víz értékeiről, eleségekről, szaporításról, szájköltő sügérekről. A tulajdonos mögöttem áll és hirtelen megszólít.
– Maga dolgozhatna itt, rendesen tud mindent! Ez fantasztikus!
– Ismeri a Gerald Durrellt? Látom, igen, én minden könyvét elolvastam, és teleraktam a lakásunk 73 négyzetméterét élőlényekkel. Volt 30 akváriumom, tenyésztettem sügéreket, volt sünöm, amit egy tűz után találtam. Volt 40 madaram, beteg feketerigó, gőte, szalamandra, amely előttem változott át lárvából, kutya, macska, táncoló egér, 30 hörcsög, s mindez egy kicsi lakótelepi szobában. A kedvencem, egy nimfa papagáj volt, szabadon élt, és baráti volt a kapcsolatunk. Állatorvos, utazó, vadász, erdész vagy zoológus akartam lenni, de mivel diszkalkuliás vagyok, esélyem sem volt ilyen irányba tanulni, szóval, ezt megszívtam, és aztán az életem egy szakaszában mindent eladtam , ma már csak a gyerekeknek van 2 tengerimalaca, de azok is szabadon élnek a kertben, sem időm, sem kedvem nincs állatokra, rendesen hisztérizál a kutyuli és macsek kultusz, ami infantilizálta a lakosságot. Ez van!
