- Bálity Csaba: Közös gyerek

Minden rendben, Andika? A nő, akit az anyja halála óta senki más nem hívott Andikának, csak az egyetlen gyerekkori barátnője, lebiggyesztette az ajkát, és megrázta a fejét. Mindketten tudták, hogy semmi sincs rendben. Épp azért jöttek együtt Berlinbe, hogy Andrea befejezze az önsajnálatot. Némán sétáltak egymás mellett a kastély fehér gyöngykaviccsal felszórt sétányán. Ildikó egyáltalán nem bánta ezt a szótlanságot. Augusztus óta alig volt este, amikor ne a barátnőjét kellett volna hallgatnia. Boroztak, az ujjlenyomatoktól opálossá vált a pohár felülete, Andrea egyre kásásabban formálta a szavakat. Néha megakadt egy pillanatra. Pedig te mindent feláldoztál, mondta ilyenkor Ildikó, mire Andrea bólintott. Pedig én mindent feláldoztam annak a stricinek a kedvéért, folytatta, az illatgyertya apró lángját bámulva. Háttérben a Winter jazz in New York-lista szólt.
Kettejükön kívül csak kevesen jártak a parkban. Egy fiatal nő babakocsit tolt, miközben a telefonját piszkálta. A padon, amire erőtlenül sütött a nap, hosszú hajú férfi sört bontott ki, a kibuggyanó fehér hab körbefutott a doboz peremén. A felettük elhúzó repülők zúgását leszámítva csend volt. A gondosan nyírt gyepen foltokban sárga levelek és platánkéregdarabok hevertek. A Friedenskirche nyitott bejárata mögött, a színes ólomüveg ablakon beszűrődő fény pirosra és sárgára festette a padokat. A nők a templom előterében elhelyezett szoborcsoport előtt álltak meg. A középső alak úgy ült, mintha trónolna, égre emelt karokkal. A könyökét két szakállas férfi támasztotta. Andreának fogalma sem volt, mit lát. Rövid habozás után elővette táskájából a kinyomtatott ismertetőket. A leírás alapján bibliai jelenetet ábrázoló Mózes-szobor előtt álltak. A Kivonulás könyvének kurzívval szedett részlete szerint Valahányszor aztán Mózes felemelte kezét, győzedelmeskedett Izrael, ha azonban egy kissé leeresztette, Amalek kerekedett felül. Mózes keze azonban elfáradt. Fogtak tehát egy követ, és odatették alá. Ő ráült, Áron és Húr pedig kétfelől felemelve tartották a kezét. Történt aztán, hogy keze nem ernyedt el naplementéig.
Andrea visszagyűrte táskájába a papírjait, de nem vette le szemét a szoborról. A kezdeti kíváncsiság után, egyre erősebb ellenszenvet érzett. Rájött, a középső alak a volt férjére emlékezteti. Mózes egyáltalán nem hasonlított Zoltánra, csak az égre emelt tekintete és a szája sarkában megülő önhitt mosolya volt ismerős. A szobor bal kezében tartott bot azt az összetekert oklevelet juttatta a nő eszébe, amit néhány éve az év vállalkozójaként vett át a férje. Andrea ugyanolyan szótlanul állt a templom előterében, ahogyan a színpad előtti asztalnál ült a megyeházán rendezett bálon. Nem is Zoltánt figyelte a sötétből, miközben hallgatta a méltatást, hanem inkább a pódiumra irányított reflektorok fényében keringő porszemekre összpontosított. Udvariasan mosolygott, amikor fontos emberek gratuláltak a férjéhez. Eszébe se jutott kikérni magának, hogy a saját neve helyett a Stolczer Zoli feleségeként mutatják be. Visszafogott maradt, nem akart ünneprontó lenni. Pedig látta az egész bál provincializmusát, a selyemszalagokkal díszített székszoknyával eltakart poros kárpitot, a parketta felázott lakkozását a könnyezőpálma dézsája alatt, a libériás pincér lábán a lúdtalpbetétes munkavédelmi cipőt. Látta a férje szmokingja alatt is a régi, kitérdelt mackónadrágot, amiben az apósától kölcsönkért Wartburg csomagtartójába pakolta az árut. Orrában érezte a hajfesték ammóniás szagát, ahogy a bérelt lakás mosdókagylója fölé hajolva próbálta eltalálni a korábbi hajszínt. Bármennyire igyekezett, a végeredmény nem sikerült kétszer ugyanolyanra. Hallgatta a kamara elnökének laudációját, aztán a férje köszönőbeszédét. Egyikük sem szólt arról, hogy a közös gyerek – ahogyan a férje előszeretettel nevezte a családi vállalkozást – rengeteg lemondást is követelt. Mintha csak ő emlékezett volna a küzdelmekre, a kudarcokra, az éjszakákra, amikor a konyhában hokedlin ülve, az egyetlen százwattos izzó fényénél, árajánlatokat borítékolt. Szinte szájában érezte az enyv kesernyés ízét. Ekkor érezte először áldozatnak az erőfeszítéseit.
Szeme sarkából látta, ahogy Ildikó a járdaszegélynek dörzsölve próbálja lehúzni a talpára tapadt leveleket. A szobor legfiatalabb alakját méregette. A bal oldali férfi, hogy Áron vagy Húr, az nem derült ki a leírásból, szemérmesen lesütött szemmel a földet nézte. Testtartásán az alárendeltség látszott. Andrea szerette volna megrázni, az arcába üvölteni, hogy vegye észre, ő is kulcsszereplője a történetnek. Az ismertetőben az állt, hogy a Kivonulás könyvét Mózes második könyveként is emlegetik, az idézeten kívül, a másik kettőről szó sem esett a leírásban. De Áron meg Húr neve mégis fennmaradt végül. Az övé aligha fog. Még annyira sem, mint Ildikóé, akinek az emléke legalább a lánya okmányaiban megmarad majd valameddig. Az ő nevét sosem fogja senki leírni az anyja neve rovatba.
Egy darabig magától értetődőnek tűnt, hogy el fog jönni az idő, amikor a munka és az anyagiak lehetővé teszik, hogy felelősséggel vállaljanak gyereket. De a körülmények sosem voltak ideálisak. Eleinte nem zavarta, hogy egyre több volt osztálytársa szül, tudta, semmivel sincs elkésve. A harminc év manapság nem kor, mondta derűsen legyintve, amikor valaki érdeklődött a terveikről. Szinte észrevétlenül történt, hogy a harminc helyett már harminchetet kellett mondania. A negyvenedik születésnapján tartott ünnepségre a barátai mind gyerekkel érkeztek az étterembe. Zoltán egy pillanatra eltűnt a lengőajtó mögött, egy golden retriever kölyökkel tért vissza. A kutya nyakát piros szalag díszítette, szertelenül szaladgált az asztalok között, felugrált a vendégekre. Andrea számára világossá vált, a férje lemondott az igazi gyerekről. Rájött, a férfinak elég egy háziállat, meg hogy a kft. viszi tovább a nevét. Hamarosan kiderült, az asszony allergiás a szőrre, így a kutyát is kénytelenek voltak az egyik barátjukhoz költöztetni.
A tizennegyedik hétben, mondta Ildikó, és szájába vette az avokádós smoothie-ba állított szívószálat. Andrea lassan kevergette a flat white-ját, a tejhabba rajzolt minta már inkább hasonlított egy Munch-festményre, mint szívecskére. Szeretett volna őszintén Ildikóval lelkesedni. Nem volt kérdés, hogy egy év múlva ő is ott fog állni a budai templom szentélyében. Zoltán Andrea balján, a másik oldalon Ildikó a csecsemővel, tőlük jobbra Ildikó párja, a padokban a rokonság és a déli misére túl korán érkezők. Ellene mondotok-e a sátánnak? És minden cselekedetének? És minden csábításának? Ellene mondok, felelte Zoltán magabiztosan a papnak. Ugyanazzal a határozottsággal, amivel egy másik pap elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságotokat kérdésére azt válaszolta: elfogadom.
Mikor Andrea egy vita során ezt az ígéretet számonkérte, a férfi úgy emlékezett, az ezzel kapcsolatos döntést közösen hozták meg. Együtt határoztunk így, teljes egyetértésben, mondta a volt feleségének a telefonba. A nő nem felelt, arra gondolt, milyen furcsa dolog a nyelv, hogy így múlt időben egészen mást jelent ez a többes szám első személy, mint jelen időben. Mert Zoltán a csábításnak se mondott ellene, így a mi ekkorra már egy egészen másik nőre vonatkozott, nem az asszonyra. Egy olyan nőre, aki pont annyival volt fiatalabb a feleségénél, hogy meg lehetett vele jelenni anélkül, hogy bohócot csinálna magából.
Az asszony nem emlékezett semmilyen megállapodásra, de még ha így is történt, az biztosan nem volt a paktum része, hogy amikor már nem lesz mit tenni, a férfi veszi a kalapját, és mindent visz magával, hogy egy új helyen új egyezséget kössön.
Andrea szorítást érzett a gyomrában, ahogy mindig, amikor eszébe jutott a telefonbeszélgetése Zoltánnal. A végtelennek tűnő csendek, mikor csak a férfi szuszogása jelezte, vonalban van még. Aztán a rövid, kopogós szavak, ahogyan bejelenti, apa lesz. A nő tudta, az lenne elegáns, ha gratulálna, sok boldogságot és jó egészséget kívánna, de nem volt rá képes. Menj a picsába, mondta, mielőtt kinyomta a hívást. Nehezen tudta elképzelni a későn kelő, kényelmet szerető férjét, ahogyan hajnalban felriad pelenkázni, aztán másnap reggel a bölcsődében, karikás szemmel próbál higgadtan válaszolni a nagypapának tetszik-e lenni kérdésre. Életszerűbbnek gondolta, hogy Zoltán csak átfordul a másik oldalára, és annak a ribancnak egyedül kell mindent csinálnia. Mindennek ára van, neki legalább nem kell már fejben tartania a határidőket, meg a fontosabb tárgyalások előtti hisztit elviselni.
Igazad volt, tényleg szép hely ez a Potsdam, mondta Ildikónak, aki a váratlanul megélénkülő szélben fázósan húzta össze magán a kabátot. Arra gondolt, senki nem tudhatja, mit tartogat még az élet. A legnagyobb elégtétel az lenne, ha mindenki látná, egyedül is gond nélkül elboldogul. A festést is komolyabban vehetné végre. A volt férjétől kapott havi apanázsból akár műteremmé is alakíthatja a használaton kívüli kisszobát. Akkor mostantól legyen ez a cél, egy nyugodt, gondtalan élet. Hátat fordított Mózesnek meg a két alaknak, akinek már elfelejtette a nevét. Széthajtogatta a papírjait, hogy felidézze, de egy másik lap volt már felül, ezt jelnek tekintette. Jöjjön akkor az új oldal, még ha nem is tiszta lap. Az egyemeletes palota 97 méter hosszú és 15,4 méter széles, a homlokzaton híres felirat olvasható: Sans souci, ami annyit jelent magyarul, gondtalanul, olvasta fel a Wikipédia-szócikket, miközben igyekezett utolérni a barátnőjét, aki a kastély felé tartott, ahol egy piros táblán sárga betűkkel az állt: Glühwein 4 €.