Az erőteljes zeneiség mindig is sajátja volt a Falcsik Mari-verseknek – ezúttal azonban nem verseket, hanem elbeszéléseket kapcsol össze a zenével. Miért döntött most az epikus próza műfaja mellett?
Ezt is a költő írta. A zeneiség a ’szöveg zenéje’ értelemben a prózában is képes érvényesülni, meg is teszi itt is. Az, hogy ez a 21 elbeszélés – így vagy úgy – 21 dalhoz kapcsolódik, különösen fogékonnyá tette a szöveget a belső zeneiségre. De a műfaj soha nem az én döntésem, az sem, hogy költő vagyok: amit a szöveg akar, mint tudjuk. Ezek a sztorik az évek során megszülettek, és helyet kértek – és ebben a sorozatban találták meg.
A kötet 21 története és 21 dala között más-más fajta, rendkívül összetett kapcsolat figyelhető meg. Van olyan elbeszélés, amely címében az adott dalt játszó banda nevét idézi meg: az 1956 után tíz évvel játszódó Ten Years After, amelyhez a címben megnevezett angol zenekar egy dala van hozzárendelve, máskor a szereplők épp a történethez kapcsolódó dalt hallgatják, mint a Heartbreakerben. Sőt, a Jesus Christ Superstarból ismerős Pilate’s Dream dalhoz kapcsolt Pilátus álma című elbeszélés főhősei maga Pilátus és Mária Magdolna. Mi tehát itt a dal, ihlető forrás, aláfestés? Vagy a történetet erősítő másik sztori?
Ez valahogy mind – és egyik sem igazán. Olyan sztori is van a kötetben, aminek szövegszinten látszólag semmi köze a választott dalhoz, bár érzékenyen olvasva nyilván benne van a történetben a dal hangulata, ahogy a dal is fölidézi a történet hangulatát – ilyen a Residents My windows dalához rendelt szomorú kisgyerektörténet, A körtefakorszak vége. A dalokat egy módon akár aláfestő zenének is lehet nevezni, hisz mikor a történeteket írtam, és még fogalmam sem volt, hogy efféle sorozatban fognak megjelenni, az adott dal szólt végtelenített ismétlésben. Épp ez adta az ötletet, hogy a 21 dal sorozat köteteként jelenjenek meg. Csak hogy egyet említsek, és épp azt, amit föl is lehet a dalra olvasni: a Tom Waits Town With No Cheer című nótájával összekapcsolt A temetés.
Lehet-e egyetlen kulcsot találni ahhoz, hogyan viszonyulnak a dalok a szövegekhez?
Arról van itt szó, hogy ezek az elbeszélések zömükben a létező szocializmust nyögő Magyarország több évtizedes korszakát, a XX. század igen hosszúra sikeredett 60-as, 70-es, 80-as éveit hívattak ábrázolni, és abban (egyetlen XXI. századi kivétellel) folytonosan ezek a zenék szóltak. Mondhatni beleforrtak az ember napi életébe és így az alakuló élettörténetekbe.
Hogyan született meg a kötet? A dalok alapján íródtak meg a szövegek? Vagy a történetek gondolatcsírái mellé választotta a dalokat?
Erről, ha már zene meg korszak, a Beatles örök szerelmespárja, John és Paul a sajtónak külön vitriolos iróniával megfogalmazott nyilatkozatai jutnak eszembe, jelesül az, mikor egy hasonló kérdésre azt válaszolják, hogy van, mikor Paul írja a szöveget, és John a dallamot, és van, mikor John a szöveget, és Paul a zenét, és van, mikor ketten együtt mindkettőt… A történeteim járják a maguk belső útjait a megszületésig, a dalok meg, mondom, már a történetek anyagát adó köznapokba beleivódtak. Van itt persze az „ezt ebből a kötetből nem lehet kihagyni” kategóriájú nóta is – viszont ezeknél is kiderült, hogy ugyanaz az egymásba olvadás jellemzi őket a szöveggel: azért épp az a dal merült föl később a kész történethez, mert már eleve köze volt hozzá.
Lehet-e adni valamiféle útmutatót ahhoz, miként kezelje együtt a szövegeket és a zenéket az olvasó? A novellák olvasása előtt, közben, esetleg utána hallgassa meg az adott dalokat? Egyáltalán, meg kell-e hallgatni a 21 történet mellé a 21 rockdalt is?
Ez benne foglaltatik a sorozat jellegében, külön minek is meghatározni? Hogy az ajánlott zenékkel mit tesz, az nyilván mindenestül az olvasóra van bízva – még csak zenei melléklet sincs a kötethez, csak oda van írva a cím alá, hogy a szerző milyen dalt kapcsol melyik történetéhez. (Tracklistek viszont vannak, a YouTube-on is például.) De az nyilvánvaló, ha zenei ajánlás van egy írott műhöz, akkor nem véletlenül: nem azért, hogy a befogadó eleve elkezdjen elvonatkoztatni tőle. Egyet viszont hangsúlyoznék: értsük meg, mi is ez a kötet ebben a sorozatban. Ez semmiképp nem egy dalokat bemutató esszékötet (mert a sorozatnak van olyan darabja is). Ez egy elbeszéléskötet, aminek a világát ezek a dalok is jellemzik – mondhatnám, érzékenyítenek a sztorikra és a korra, amelyből vétettek. Mindet fölolvastam hangosan úgy, hogy szólt alatta a hozzá kapcsolt zene. Ez egyiknél működik, a másiknál nem. Mert ez nem lényeges. Nyilván nem ajánlom, hogy az olvasó ne hallgassa meg a dalt a sztorihoz, ha már direkt ilyen kötetet szerkesztettem. De úgy sejtem, ezek a nóták akár akkor is fölcsendülnek a belső hallásában, ha nem rohan a fejeséért, hogy ráeressze az éppeni dalt az éppeni elbeszélésre.
Zene és sztori egymásba játszása mellett a kötet másik fontos rendezőelve a magyar és a magántörténelem összefonódása. Többek között 1956, a prágai tavasz, a hetvenes évek és a közelmúlt jelenik meg a novellákban, a hangsúly azonban nem azon van, ami a szereplők körül, hanem ami a szereplőkben történik. Mit mondanak el ezek a történetek az ember és a körülötte zajló történelem viszonyáról?
Van itt egy dátumsor, nagy és kevésbé jelentős évek számával, 56, 68, 74, 82… Igen, ami az emberekben zajlik. A történeteimben, ahogy a hétköznapokban is, nem külön, hanem együtt: magyar magántörténelem van. Mindenki résztvevője és – ekképp még a hatalomba fölkent is – áldozata a saját korának, nincs függetlensége ettől senkinek, még az ellen- és kívülállónak se. Van ez a fiatal brancs, akikből ebben a kötetben többen is megjelenünk: mi abban a korban a magunk halovány módján lázadásban éltünk itt. És mégis, minden ellenállásunkkal együtt úgy átitatódtunk a kor levegőjével, színtelen színeivel, gyanús szagaival, hogy ha kimondom, retró, máris egész érzékelés-élményzuhatag borítja el az olvasót. És én direkt emiatt nem is mondom ki ezt a mára marketingcímkeként elcsépelt szót. Ez a kötet nem a nosztalgiának áldoz, hanem az itt és akkor így vagy úgy küszködő átélőket megörökítendő, próbál a szövegével elénk hozni 21 korabeli kisfilmet. Ők ahányan, annyifélék, és annyiféleképp szivárog a bőrük alá a kor. Aki naivan hisz a kor hazugságaiban, annak úgy, aki kiutat talál, legalább a gondolatai számára, annak meg amúgy. De nyakig vannak benne mind, ha úsznak benne, ha fuldokolnak, ha sikerül távolabb evickélniük a fősodrától.
Mennyire személyesek ezek a történetek? Az elbeszélői én, az elbeszélői perspektíva is igen változatos, gyerekek, kamaszok, fiatal és idősebb nők és férfiak nézőpontjából elmesélt történetekkel egyaránt találkozunk.
Ennyifélék, hogy mind több átélési szemszög jelenhessen meg. Van itt egy csokor önéletrajzi valós sztori, és van egy másik csokor, ami más, távolabbról látott életekből merített. De végül ebből mindből olvasandó irodalmi szöveg lesz. Mondom, mindannyian a magunk módján, de én meg az enyéim éppúgy nyakig benne, mint akiket csak messzebbről láttam, ahogy az életüket próbálják csinálni a kor mocsaras vizeiben. Ha érződik, melyik történt velem és az enyéimmel, az is jó – ha nem, az meg még jobb. (Szerintem érződik – de hát én túl közel állok.) Akik nem én, nem mi vagyunk, azokat ugyanúgy szeretem – ez alapfeltétele annak, hogy a papíron meg tudjam jeleníteni őket, ami, remélem, sikerült.
A kötet címe kifejezetten személyességről árulkodik, annál is inkább, mert egyszerre utal a rockdalokra és azokra a sziklákra, amelyeknek az ember támaszkodhat – vagy amelyeket egész életében cipel.
Itt minden és mindenki az én szikláim: az emberek, akikről itt szó van, a messzebbről látott sorsok is, ahogy a dalok is, amelyek tájékozódási pontjaink voltak. És a helyzetek, a súlyok, amelyeket, ha nagyon különböztek is, mindannyian egyaránt cipeltünk itt ebben a térségben.
Vannak konkrét emlékek, amelyeket novellába öntött? A Kiss János altábornagy utca környékén játszódó történetnél különösen az volt az érzésem, hogy Falcsik Mari itt mintha a saját fiatalságába engedne bepillantást.
Igen, ez a kötet többek között erre is, a gyerek- és kamaszkorom és az ifjúságom egyes, főleg, úgymond, társadalmi élményeinek, ezek korszakának megelevenítésére született.
Hogyan helyezhető el ez a kötet az eddigi életművében, a Falcsik-univerzumban? Utóbbi talán nem túlzás, hiszen még visszatérő elemekre is bukkanhatunk a kötetben, talán elég megemlíteni a Desperadót, amely egyben egy verse címe is, illetve a költeményeihez gyakran választ zenéhez kapcsolódó mottót, legyen szó John Lennonról vagy Jan Garbarekről.
Aki írásra adta a fejét és egész életét, mindig ugyanazt az egy művet írja: amit e földi járkálása során az ő tapasztalásán keresztül engedett átszűrni az élményei sora meg a tehetsége. Nekem amúgy is meglehetősen koherens, szinte már zárt „életvilágom” van, centrummal, határokkal, jellegzetes marslakókkal. Ez a szövegeimben nyilván megéled. A történetek néhány kulcsfigurája regénykezdemények, versek, novellák hőseként is szerepelt már – hol publikálva, hol nem. És érdekes, hogy épp az univerzum szót használja: ezek az elbeszélések legközelebbi vérrokonai a Kisbolygó címmel kéziratként épp most lezárt, jó terjedelmes, négykötetes művemnek, amit én úgy nevezek: játék a hangokkal, és ami – a címében is ezt képviselve, zömmel a szűkebb pátriámban, Budának a Hegyvidék nevű egységében lezajlott – gyermek- és ifjúkorom megelevenítője. Én mindig írtam sztoriból verset és versből történetet. És a Kisbolygóban mindkettőből még drámai szöveget is: párbeszédeket, monológokat és narrációt. Ilyen módon a háttérmunkámban mindig volt átjárkálás a műnemek között. Most, a My Rocks megjelenésével ez immár láthatóvá lett a kiadott munkáimban is.
