Svájci zebra (Christian Kracht: Eurotrash)

Ha top 10-es listát kellene összeállítanom az általam olvasott és rám legnagyobb hatást gyakorló, tavaly megjelent külföldi szerzőjű, magyarra fordított könyvekből, az élen biztos az osztrák Christoph Ransmayr Egy félénk férfi atlasza című kötete végezne Adamik Lajos közvetítésében. És két svájci illetőségű író regénye is helyet kapna rajta: Kim de L’Horizon Vérbükkje Nádori Lídia tolmácsolásában és Christian Kracht Eurotrashe Tatár Sándor átültetésében. Utóbbi kettő ráadásul a svájci-német és a svájci-francia nyelvezet magyarítását tekintve is sikeresen vette az akadályokat – hogy magyar nyelvű könyv szülessen. Bár most csak az utóbbiról szólok részletesebben, mindháromról elmondható – és ezen okoknál fogva kerültek a személyes olvasmánylista élbolyába –, hogy a szépirodalmat, az írást a nyelvi világteremtés igen komoly játékossága felől közelítik meg; a valóságot a transzcendensként felfogható nyelv elemeiből képzelik felépíthetőnek; hatalmas műveltséganyag és embertapasztalat koncentrálódik a műveikben; rendkívül szórakoztatók és sajátos (bölcs, szarkasztikus és fanyar) humorral bírnak; képesek létrehozni azt az illúziót, hogy több lett általuk az őket olvasó.
Szóval ami az Imperium (2011) című műve által már a magyar olvasók előtt sem ismeretlen (2016) Kracht sokszorosan díjnyertes, 2021-es regényét illeti: az Eurotrash tulajdonképpen egy road movie keretei között zajló fiú-anya tragikomikus együttes útkeresés – ami szükségszerűen a múltba tekint vissza, így a teljesség igényét csöndben kiröhögő családregény-mozaikként is olvasható. (Az alakokat megszemélyesítő képzeletemben Seth Rogen és Barbra Streisand párosának arcai úsztak be minduntalan a Szeka-túra [The Guilt Trip] című filmvígjátékból, ahol szintén anya-fia vág neki egy kocsival az útnak, noha Kracht regényében a szereplők idősebbek.) Az alkohol- és gyógyszerfüggő, nyolcvanéves elmúlt anyja és az őt Zürichben meglátogató fia – Christian Kracht nevű férfi, sikeres író –, miután több százezer svájci frankot leemelnek a szülő bankszámlájáról, taxiba vágják magukat – és irány Afrika, hogy az asszony még utoljára zebrákat láthasson. Na persze! Valójában Svájcban lébecolnak az elregélt történet két napja alatt, megpróbálkozva azzal is, hogy szétosztogassák a pénzt, amely fegyvergyártó vállalatok részvényeiből származik. Miközben egy vega, ökopulcsikat előállító kommuna vendégházában szállnak meg, havasi gyopár után kajtatnak a hegyekben a Macbeth boszorkányaival társalogva, az apa egykori kastélyához vagy Borges sírjához látogatnak, valójában nemcsak egymást bolondozzák le, de folyamatosan bolondoznak is a másikkal, a családjuk múltját előteremtve az emlékeik által… („Mert mindaz, ami nem emelkedik föl a tudat világosságába, sorsként tér vissza.”)
És jórészt az olvasóval is a bolondját járatják, miközben hihetetlen mód riposztoznak egymással, annak eldönthetetlenségét sugalmazva, hogy amit éppen olvasunk, az csupán szemfényvesztés, lehetséges kitaláció, az írás éppen így esett valósága. Ennek fokozásaként a taxisofőrjük is „beszáll a buliba”, amikor felveti: „– Ha majd végeztünk ezzel a fuvarral, szerintem egy egész könyvet tudnék írni róla. (…) – Hát, az elég unalmas lenne – mondta anyám. Mégis kit érdekelhetne? Egy olyan történet, amelyben semmi nem történik azon kívül, hogy egy öregasszonynak időnként nézeteltérése támad a fiával?” Le is beszélik róla a derék fuvarost, tízezer frank üti a markát a hallgatásáért cserébe.
Pedig azért az időnkénti nézeteltérésnél jóval több minden történik ebben a regényben. Náci múlt, tragikus gyerekkor, német expresszionista festészet, Svájc – útikönyvektől merőben eltérő – kultúr- és társadalomkritikája, plusz kitekintés Európára is; irodalmi bédekker; David Bowie-hommage – és végtelen, magával ragadó játékosság, például az önéletrajziság elemeivel. (Nesze neked, autofikció!) Pedig hát vékony kötet ez. De lazasága ellenére kifejezetten és kifejezően sűrű!
Hogy ez popirodalom lenne, aminek német nyelvű megteremtésével a szerzőt illetik/vádolják? Kit érdekel, amíg ilyen magas színvonalú, reflektált, és megszólítja, esetleg kimozdítja az olvasót a komfortérzetéből? Talán inkább fekete komédia – a javából. Azon belül is eurotrash…
(Ha színházi valaki lennék, kapva kapnék rajta, hogy színpadra állítsam idehaza, ahogy azt tették Berlinben és Bécsben – az anya felejthetetlen alakjának megformálása jutalomjáték lehetne bármely hazai színésznőnek! Interpretációként pedig az egész történet lehetne akár az anya képzelgése is…) (Ford. Tatár Sándor. Budapest, Typotex, 2024. 192 o.)