Bő tíz évvel ezelőtt váltak annyira elterjedtté az okoseszközök, hogy gyakorlatilag már minden családban találunk ilyeneket, és azoktól a gyerekektől, akik már ebbe a korszakba születnek, képtelenség megtagadni ezek használatát. Legalábbis gyakran ezzel védekeznek a szülők – miközben a szakemberek egyre kétségbeesettebben igyekeznek felhívni a figyelmet arra, milyen veszélyeket hordoz, ha egészen kicsi kortól a kijelző és a villódzó képek digitális világa szippantja be a gyerekeket ahelyett, hogy megtapasztalnák a valódi világot, annak minden lassúságával, színével, textúrájával, ízével, illatával, nehézségével. Tény, hogy ilyen örömmágnes nem volt az előző generációk kezében, így érthető, hogy óriási indulatokat generál, amikor valaki megpróbálja megkapirgálni ennek az eszköznek a fontosságát és létjogosultságát bizonyos helyzetekben.
„Nemrég egy óvodában tartottam előadást, ahol az óvónők elmesélték, mennyire mások a mostani kicsik. Egyiküknek még a szeme is könnybe lábadt, amikor arról beszélt, hogy kitette az asztalra a babatányérokat és evőeszközöket, és hívta vendégesdit játszani a gyerekeket. Azt tapasztalta, hogy ugyan odajöttek, de lesöpörték az asztalról a tárgyakat. Nem ismerték fel a játékokat. »Otthon sem terítenek már!« – mondta szomorúan. Azt is elmondták, hogy azok a kicsik, akikről tudják, hogy játszhatnak otthon okostelefonnal, leginkább csak rombolni akarnak. Ezek a gyerekek alig vonhatóak be valamilyen figyelmet igénylő játékba, nehezen bánnak az érzelmeikkel, gyakran és gyorsan lesznek indulatosak” – számolt be lapunknak Tari Annamária klinikai pszichológus, akit igazából nem lepett meg mindaz, amit az óvónőktől hallott, ugyanis ő már évek óta tapasztalja ezeket a tendenciákat.
A szakember elmondta: a kutatások szerint már az óvodások 35-40 százaléka okoseszköz-használó, pedig ebben a korban nem érintőképernyőre van szükség, hanem egy olyan offline gyerekkorra, amiben a valóságot tapasztalják meg. Szaladgálnak mezítláb, felfedezik a környezetüket, játszanak, közben fantáziálnak. Naponta legalább egy órát kellene úgynevezett strukturálatlan módon eltölteni, amikor elkezdik gyakorolni a később fontossá váló tevékenységeket. Olyan hétköznapi dolgokra kell gondolni, mint például a kisfiú tologatja az autót, és közben berreg, mert képzeletben ő vezeti a járgányt, a kislány meg öltözteti a babáját, és beszél hozzá, mert úgy képzeli, hogy az az ő kislánya. „A fantáziálás azért is nagyon fontos, mert ez fejleszti a kreativitást, és ha a gyereknek erre módja van, az kellemes érzelmi állapotot okoz számára. Így a későbbiekben sem fog szorongani attól, ha strukturálatlan ideje van, mert képes lefoglalni magát” – vezette végig Tari Annamária.
Sérül a kapcsolatépítő képesség
A pszichológus hozzátette: az is nagyon fontos, hogy a gyereknek legyen igénye a többiekkel folytatott közös tevékenységre. Az óvodában kezdenek megtanulni csoportban létezni, beszélgetni a másikkal, kezelni az agressziót stb. Nagyon sok érzelem ilyenkor kereteződik és felcímkéződik. „Ha a gyerek nem a lassú időben való kísérletezgetést kapja meg lehetőségként, és nem a valóság ingerei mentén élesíti a pszichés képességeit, érzelmi attitűdjét, hanem napi több órában egy érintőképernyőt nyomkod, arra persze mondhatjuk, hogy ő egy igazi XXI. századi kisgyerek, ugyanakkor ez jelentős kieséseket okozhat a társas kapcsolataiban. Nem lesz képes szociálisan kötődni, nem lesz kíváncsi a másik gyerekre. Nem tud beilleszkedni az óvodai csoportba, nem lesznek barátai. Ezek a képességek mind-mind ebben a nagyon fontos életkori szakaszban fejlődnek ki.”
Elvonási tünetek
Amióta az okoseszközök térnyerése megállíthatatlan, a szülők nagyon nehéz helyzetben vannak, mert annyira egyszerűnek tűnik a „digitális cumi” alkalmazása. Elvégre a Földön több milliárd ember használja, mi baj lenne vele? Emögött gyakran tudattalanul a saját szorongásuk csillapítása áll, önigazolást keresnek, azt gondolják, hogy a gyereknek ez biztosan jó, hiszen végre nyugodtan elvan. Azonban az idegrendszere felkészületlen az ilyen mértékű impulzusáradatra. Nem tud vele mit kezdeni, nem képes feldolgozni és tárolni, ezért az a fordított jelenség alakul ki, hogy amíg az eszköz a kezében van, és elárasztja ingerekkel, addig nyugodt, amikor viszont le kell tennie, hirtelen nyugtalanná válik. Ez szerzett ADHD-ként (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) és hiperaktivitásként tud megjelenni. A gyerek indulatvezérelt, nem tud mit kezdeni magával, nincs kedve semmihez, láthatóan nem érzi jól magát. Így alakul ki egy ördögi kör, mert ha újra nyomkodhatja a játékát, újra megnyugszik. Mindezeknek a káros következményeit várhatóan majd 15-20 év múlva tapasztalhatjuk.
Tény, hogy a telefonos applikációk véletlenszerű jutalmazása, az ingerelárasztás hatalmas dopaminlöketet (boldogsághormon) jelent, ami függőséget alakít ki. „Hagyjuk, hogy az örömszerzés átkerüljön arra a kis készülékre, amit a kezünkben tartunk, mert ez azonnal kielégíti az érzelmi szükségletünket. Mindig válaszol, soha nem kell egyedül lennem, mindig az történik, amit én akarok. Ehhez képest fejbe kólint a való világ, amely nem szállítja tálcán az örömöket. Ezekért általában meg kell dolgozni, és nem csak azokat az érzelmeket kell átélnünk, amiket szeretnénk” – magyarázza Tari Annamária, aki feltett egy elgondolkodtató kérdést is: „Végül eljutunk oda, hogy a realitás kibírása lesz a szupererő?”
Elvett kisgyermekkor
„Nem félek kimondani: a túlzott okoseszköz-használat, a közösségi média kitolt a gyerekekkel, mert elvette a felhőtlen gyerekkor lehetőségét. Nem enged végigfutni egy olyan kiegyensúlyozott állapotot, ami az idegrendszer érésével összehangolt ütemben történik. De van, ahol ezt már felismerték. Először 13 évvel ezelőtt írtam le egy amerikai interjúból idézve, hogy a Szilícium-völgyi (az informatikai csúcstechnológia központja) szülők 14 éves kor alatt nem adnak okoseszközt a gyerekeik kezébe, és mindenki Waldorf óvodába és iskolába jár. Ők tudják, hogy bőven ráérnek 14 évesen megismerni ezeket a rendszereket.” A pszichológus szerint Magyarországon nagyon sokszor lehurrogják azokat a szülőket, akik azt szeretnék elérni, hogy az óvodában, iskolában ne használjanak ilyen eszközöket. Ugyanakkor arról is szót kell ejteni, hogy gyakran a szülők is a mobiltelefonjukba mélyednek, így nem tud kialakulni az a korai kötődés, ami az anya és a gyermek között azáltal formálódik, hogy sokszor és hosszasan egymás szemébe néznek. Ez a deficit pedig a későbbiekben megjelenik abban, hogy a gyerek hogyan képes másokhoz kapcsolódni.
A Z generáció és a 24 órás NASA-ügyelet
Természetesen a hosszú távú hatásokat maximum elképzelni tudjuk jelenleg, majd amikor ez a generáció fiatal felnőtté válik, akkor derülnek ki a tényleges problémák. „Azt viszont már látjuk, hogy a mostani huszonéves generáció nem egyértelműen érzi jól magát a bőrében. Ennek az is oka lehet, hogy korlátok és gátak nélkül beengedtük az életünkbe az információtechnológiai eszközöket, az ebédlőasztalon a villa mellett ott van az okostelefon, mintha mindenki 24 órás NASA-ügyeletben lenne. A függőség kialakulását bizonyítja, hogy a túlzott használók ugranak arra, ha valaki ellenkezni akar vele ebben a témában. Ez valahol érthető is, mert ijesztő belegondolni abba, hogy ennek milyen következményei lesznek, és ilyenkor mindig megjelenik az úgynevezett bagatellizálás vagy súlytalanítás. Ez egy ösztönös érzelmi reakció. De el kéne gondolkodni azon, hogy mégis csak több millió mostani gyerek, későbbi felnőtt élete múlik ezen. Itt van a klímaváltozás, fenyegetnek a 40 fokos nyarak, az aszály, az élelmiszerhiány stb., ilyen veszélyhelyzetekben azért nem árt, ha valakinek jó a kapcsolatteremtő és a szociális képessége, tud kérni és elfogadni, megbocsátani, felismerni, ha hibát vétett, és fel tud állni a kudarcból. Ezeket pedig az ember főképp 3-18 éves kora között gyakorolja ki” – világított rá a pszichológus.
„Nemrég egy óvodában tartottam előadást, ahol az óvónők elmesélték, mennyire mások a mostani kicsik. Egyiküknek még a szeme is könnybe lábadt, amikor arról beszélt, hogy kitette az asztalra a babatányérokat és evőeszközöket, és hívta vendégesdit játszani a gyerekeket. Azt tapasztalta, hogy ugyan odajöttek, de lesöpörték az asztalról a tárgyakat. Nem ismerték fel a játékokat. »Otthon sem terítenek már!« – mondta szomorúan. Azt is elmondták, hogy azok a kicsik, akikről tudják, hogy játszhatnak otthon okostelefonnal, leginkább csak rombolni akarnak. Ezek a gyerekek alig vonhatóak be valamilyen figyelmet igénylő játékba, nehezen bánnak az érzelmeikkel, gyakran és gyorsan lesznek indulatosak” – számolt be lapunknak Tari Annamária klinikai pszichológus, akit igazából nem lepett meg mindaz, amit az óvónőktől hallott, ugyanis ő már évek óta tapasztalja ezeket a tendenciákat.
A szakember elmondta: a kutatások szerint már az óvodások 35-40 százaléka okoseszköz-használó, pedig ebben a korban nem érintőképernyőre van szükség, hanem egy olyan offline gyerekkorra, amiben a valóságot tapasztalják meg. Szaladgálnak mezítláb, felfedezik a környezetüket, játszanak, közben fantáziálnak. Naponta legalább egy órát kellene úgynevezett strukturálatlan módon eltölteni, amikor elkezdik gyakorolni a később fontossá váló tevékenységeket. Olyan hétköznapi dolgokra kell gondolni, mint például a kisfiú tologatja az autót, és közben berreg, mert képzeletben ő vezeti a járgányt, a kislány meg öltözteti a babáját, és beszél hozzá, mert úgy képzeli, hogy az az ő kislánya. „A fantáziálás azért is nagyon fontos, mert ez fejleszti a kreativitást, és ha a gyereknek erre módja van, az kellemes érzelmi állapotot okoz számára. Így a későbbiekben sem fog szorongani attól, ha strukturálatlan ideje van, mert képes lefoglalni magát” – vezette végig Tari Annamária.
Sérül a kapcsolatépítő képesség
A pszichológus hozzátette: az is nagyon fontos, hogy a gyereknek legyen igénye a többiekkel folytatott közös tevékenységre. Az óvodában kezdenek megtanulni csoportban létezni, beszélgetni a másikkal, kezelni az agressziót stb. Nagyon sok érzelem ilyenkor kereteződik és felcímkéződik. „Ha a gyerek nem a lassú időben való kísérletezgetést kapja meg lehetőségként, és nem a valóság ingerei mentén élesíti a pszichés képességeit, érzelmi attitűdjét, hanem napi több órában egy érintőképernyőt nyomkod, arra persze mondhatjuk, hogy ő egy igazi XXI. századi kisgyerek, ugyanakkor ez jelentős kieséseket okozhat a társas kapcsolataiban. Nem lesz képes szociálisan kötődni, nem lesz kíváncsi a másik gyerekre. Nem tud beilleszkedni az óvodai csoportba, nem lesznek barátai. Ezek a képességek mind-mind ebben a nagyon fontos életkori szakaszban fejlődnek ki.”
Elvonási tünetek
Amióta az okoseszközök térnyerése megállíthatatlan, a szülők nagyon nehéz helyzetben vannak, mert annyira egyszerűnek tűnik a „digitális cumi” alkalmazása. Elvégre a Földön több milliárd ember használja, mi baj lenne vele? Emögött gyakran tudattalanul a saját szorongásuk csillapítása áll, önigazolást keresnek, azt gondolják, hogy a gyereknek ez biztosan jó, hiszen végre nyugodtan elvan. Azonban az idegrendszere felkészületlen az ilyen mértékű impulzusáradatra. Nem tud vele mit kezdeni, nem képes feldolgozni és tárolni, ezért az a fordított jelenség alakul ki, hogy amíg az eszköz a kezében van, és elárasztja ingerekkel, addig nyugodt, amikor viszont le kell tennie, hirtelen nyugtalanná válik. Ez szerzett ADHD-ként (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) és hiperaktivitásként tud megjelenni. A gyerek indulatvezérelt, nem tud mit kezdeni magával, nincs kedve semmihez, láthatóan nem érzi jól magát. Így alakul ki egy ördögi kör, mert ha újra nyomkodhatja a játékát, újra megnyugszik. Mindezeknek a káros következményeit várhatóan majd 15-20 év múlva tapasztalhatjuk.
Tény, hogy a telefonos applikációk véletlenszerű jutalmazása, az ingerelárasztás hatalmas dopaminlöketet (boldogsághormon) jelent, ami függőséget alakít ki. „Hagyjuk, hogy az örömszerzés átkerüljön arra a kis készülékre, amit a kezünkben tartunk, mert ez azonnal kielégíti az érzelmi szükségletünket. Mindig válaszol, soha nem kell egyedül lennem, mindig az történik, amit én akarok. Ehhez képest fejbe kólint a való világ, amely nem szállítja tálcán az örömöket. Ezekért általában meg kell dolgozni, és nem csak azokat az érzelmeket kell átélnünk, amiket szeretnénk” – magyarázza Tari Annamária, aki feltett egy elgondolkodtató kérdést is: „Végül eljutunk oda, hogy a realitás kibírása lesz a szupererő?”
Elvett kisgyermekkor
„Nem félek kimondani: a túlzott okoseszköz-használat, a közösségi média kitolt a gyerekekkel, mert elvette a felhőtlen gyerekkor lehetőségét. Nem enged végigfutni egy olyan kiegyensúlyozott állapotot, ami az idegrendszer érésével összehangolt ütemben történik. De van, ahol ezt már felismerték. Először 13 évvel ezelőtt írtam le egy amerikai interjúból idézve, hogy a Szilícium-völgyi (az informatikai csúcstechnológia központja) szülők 14 éves kor alatt nem adnak okoseszközt a gyerekeik kezébe, és mindenki Waldorf óvodába és iskolába jár. Ők tudják, hogy bőven ráérnek 14 évesen megismerni ezeket a rendszereket.” A pszichológus szerint Magyarországon nagyon sokszor lehurrogják azokat a szülőket, akik azt szeretnék elérni, hogy az óvodában, iskolában ne használjanak ilyen eszközöket. Ugyanakkor arról is szót kell ejteni, hogy gyakran a szülők is a mobiltelefonjukba mélyednek, így nem tud kialakulni az a korai kötődés, ami az anya és a gyermek között azáltal formálódik, hogy sokszor és hosszasan egymás szemébe néznek. Ez a deficit pedig a későbbiekben megjelenik abban, hogy a gyerek hogyan képes másokhoz kapcsolódni.
A Z generáció és a 24 órás NASA-ügyelet
Természetesen a hosszú távú hatásokat maximum elképzelni tudjuk jelenleg, majd amikor ez a generáció fiatal felnőtté válik, akkor derülnek ki a tényleges problémák. „Azt viszont már látjuk, hogy a mostani huszonéves generáció nem egyértelműen érzi jól magát a bőrében. Ennek az is oka lehet, hogy korlátok és gátak nélkül beengedtük az életünkbe az információtechnológiai eszközöket, az ebédlőasztalon a villa mellett ott van az okostelefon, mintha mindenki 24 órás NASA-ügyeletben lenne. A függőség kialakulását bizonyítja, hogy a túlzott használók ugranak arra, ha valaki ellenkezni akar vele ebben a témában. Ez valahol érthető is, mert ijesztő belegondolni abba, hogy ennek milyen következményei lesznek, és ilyenkor mindig megjelenik az úgynevezett bagatellizálás vagy súlytalanítás. Ez egy ösztönös érzelmi reakció. De el kéne gondolkodni azon, hogy mégis csak több millió mostani gyerek, későbbi felnőtt élete múlik ezen. Itt van a klímaváltozás, fenyegetnek a 40 fokos nyarak, az aszály, az élelmiszerhiány stb., ilyen veszélyhelyzetekben azért nem árt, ha valakinek jó a kapcsolatteremtő és a szociális képessége, tud kérni és elfogadni, megbocsátani, felismerni, ha hibát vétett, és fel tud állni a kudarcból. Ezeket pedig az ember főképp 3-18 éves kora között gyakorolja ki” – világított rá a pszichológus.
