Nem volna feltűnő szentségtörés, sem istengyalázás kimondani: a botrányt – hogy Pilinszky némileg pontatlan, de roppant erősen költői szavát idézzem – nem-zsidó, azaz keresztény hitünk és tetteink ezer keskeny téveszméjével, emberségünk hajszálrepedésével és gyilkolni hajlandó vakságával mi, nem-zsidók, mi magunk okoztuk. De miért mégis ez a némaság, ez a beszélni nem tudó süketelés, ez a semmit mondani nem tudó, mégis örökké ugrásra kész ellenkezési viszketegség? Elég-e a „botrány” belső zendülést sugalló képével csillapítani a lelkifurdalást, amikor az messze nem tükrözi a hallatlan felelősség súlyát, amely éppen ezt a „botrányt” évezredeken át minden felekezet falain belül előidézte, szította és végső soron a bűnbakok megsemmisítését célozta?
A nem-zsidó, azaz keresztény sokaság igazsággal szembeni gátlásainak egyik oka – ahogy vizsgálom magam – az az ismeret, amely már a korai kereszténység idején, az első egyházatyák zsidóellenes iratainak brutális attitűdjében megjelenik. Zárójelbe teszem a történeti összefüggések utólagosan, tudományos furfangok közé ékelt érvelését, és – mint ahogy ezt minden keresztény megteheti, hiszen a történeti alapra építő Tanítás is kétezer éves – minden eseményt az örökkévalóság jegyében mérlegelek. Nincs meggyőző válasz arra, miként volt lehetséges, hogy a Hegyi beszéd vallásának tudós hívei a Nap helyett a sötétséget mutatták meg közösségeiknek, és megtanították már a történelem első tanúit arra, hogy tekintsék természetesnek az isteni dolgok visszájára fordítását, a Jó és a Rossz rokonítását. Bessenyei György – aki annak idején, örök bánatára – katolizált, azt kérdezi mindenkitől, de elsősorban tőlünk, megütközést szaporító katolikusoktól: akarsz nem ember lenni?
Illenék meggondolnunk, mennyi és milyen hitünk maradhat, ha csak átabotában, laikus szeszéllyel is, de komolyan fellapozzuk a zsidók sérelmi katalógusát. Nem-katolikus teológusok közt öreg közhely, hogy a keresztények ellopták a zsidóktól még szent könyvüket is, az ún. Ószövetséget – és fegyverként ellenük fordították. Elvették ősatyáikat és prófétáikat, és még a makkabeusi idők zsidó vértanúit is keresztény hősöké mesterkedték (egészen addig, míg az egyház nem teremtette meg saját mártírjait). A történelem, persze, később a szeretet vallását is a második választott nép, a keresztények szigorú törvények és dogmák szerint boldoguló közösségévé torzította. Ma már két vallás él, parázslik és tükröződik egymás idegenkedő tüzében: a sok száz szabályt követő zsidóság életben maradt közössége (életörömöt, Erósz hatalmát, a jelenkor derűjét, a szenvedés erejét és a jövő reménységét őrző igyekezettel), és a kereszténység a maga egyházilag táplált és tagadott neurózisával, a büszke tetszhalál keménységével, és a választalanság megilletődött zártságával.
Vagy talán az húzódik meg hallgatásunk hátterében, tűnődöm, hogy túl sok hazug vádat szórtunk a zsidóság kertjeibe, és most se magunknak megbocsátani, se mást megengesztelni nem tudunk tévedéseinkért? Nem sorolom a mondvacsinált rágalmakat a Jézus-gyilkolástól kezdve a rituális gyermekpusztítás megkoholásán át a zsidó bolsevizmus legutóbbi szörnyű, máig csattanó maszlagjáig… Vagy soroljam mégis? Mert soha nem árt a Való tényeit ismételni (hogy Széchenyi István alapszavát idefűzzem), amíg a hazugságokat untig ismétli a világ. És nem árt – ha az áldozatok igazságaira, kijózanodásunk reményében, örökké emlékezni kívánunk – nem csak a katasztrófát részletezni, hanem a szentség, Őszentsége, a Vezető magatartását felidézni, aki segített közénk telepíteni a Rosszat.
Elég, ha egyetlen magas irányítónk menthetetlen megtévedését említem. Ha ugyanis a tömeggyilkosság idején ilyen viszony létrejöhetett, akkor nyilván elmondhatjuk: odafent rosszul őrizték a hitünket. Vegyük hát csupán a tiszteletreméltó XII. Piusz pápa, azaz Eugenio Pacelli esetét a Gonosszal, és képzeljük el közben az üdvtörténet itt említetlen évszázadait. Pacelli már müncheni készülődése idején, a húszas években mélyen rokonszenvezik a náci mozgalommal, és neurotikus, érintkezésre általában képtelen, zárt egyénisége később sem tér ki kezdeti pozícióiból. Halálának előestéjén, 1958-ban ugyanazokat az elveket hirdeti zsidóságról, bolsevizmusról, liberalizmusról, mint egyik korábbi (1921. szeptember 21-én Jules Sauerweinnel folytatott) beszélgetésében. Mindvégig egyháza múltjának foglya marad, fixálódása egyszerre ítél el mindent, amit a Sátántól vél származtatni: az „ördögi kommunizmust”, Teilhard de Chardint, a bibliakritikai kutatás eredményeit, a demokratikus eszméket vagy az egyházon belüli reformmozgalmakat. A „rend” jelszavát hangoztatva örökre képtelenné teszi magát a párbeszédre; az ő asztalánál valóban nem ülnek egymás mellett „barátok és ellenségek” (ahogy Goethe egyik verse mondja). Eszembe jutnak a nagyon romlott hitetlen katolikus alakok, a fehér jakobinizmus élharcosai, Charles Maurrastól kezdve napjainkig (a jelszó tartalma Maurras mondata volt és marad: Je suis athée, mais je suis catholique – ateista vagyok, de katolikus; XII. Piusz egyébként 1939-ben eltörölte az Action Française elleni egyházi ítéleteket). Ez a pápa minden ördögtől irtózott, csak a tömeggyilkosok közelsége nem riasztotta. Elsőként látogatott el az usztasa Ante Pavelić vezette Horvátországba; töretlen bizalommal követte Hitler rémtetteit, és szótlanul szemlélte temploma erkélyéről a zsidók római elhurcolását. Egyetlen bíráló szóra nem emlékszik a történész, amely a véres rémuralmak gyakorlatát elítélte volna: lelkesedett Francóért éppen úgy, mint a többi diktátorért. 1945 júniusában aztán, láss pálfordulást, hevesen ostorozta a nemzetiszocializmust, és védelmébe vette az 1933-as német, általa aláírt, már Hitlerrel kötött konkordátumot – és emlékeztetett papjainak szenvedéseire, Dachauban és más áldatlan helyeken. De egyetlen árva szót nem ejtett a meggyilkolt zsidók millióiról.
Hogyan lehetséges ez? Mennyi és milyen hitünk maradhat épségben, ha csak ennek a szentségnek, a vészkorszak egyházi vezetőjének magatartását szemügyre vesszük? Ha ez lehetséges volt (és ennek változatait vég nélkül kínálja érdeklődésünknek a történelem), kérdem: tegyük túl magunkat a katasztrófán, és csatlakozzunk a néma hadhoz, amely ma is képtelen a lelkiismereti beszédre? Mert a némaság nem bűnbánat, és nem önkorrekció, és nem bocsánatkérés. (És ugyan, elég volna-e ilyen mértékű tévedésért „bocsánatot kérni”?) A világ a mai napig nem veszítette el azt a változatlan látszatot őrző és gerjesztő minőségét, hogy bármikor képes megismételni bármelyen katasztrófát, amelynek utókorát – minden „tanulsággal” együtt – már untig újra meg újra elviselte az emberiség, s főleg annak áldozati részlege.
A szertartásrendben gyakran halljuk: sursum corda, emeljétek fel szíveteket – de hányszor találkozunk megtépázott hétköznapjainkban a csakugyan magasra helyezett szív jeleivel? Hányan mozdultak el – belátók és belátatlanok – az igazságkeresés ragyogó szféráiba? A svájci Max Picard – Rilke egyik nagy barátja – közvetlenül a háború után írta meg Hitler mibennünk (Hitler in uns selbst, én így fordítanám: Hitler a szívünkben) című könyvét. Ez a megrendítő elemzés nem csak a modern, felületes ember természetrajzát nyújtja, aki lehetővé tette és belső táptalajjal látja el a katasztrófát, hanem ujjmutatást is ad arra, hogyan igazodhatunk el valahogy, a szégyen viselése közben, a jövő felé. Ennek, semmi kétség, egyik fontos eleme az ősöknek, az elködlött nemzedékeknek, azaz: a holtaknak szentelt figyelem, a léttelen létezők üzeneteinek számontartása. Hogy a letűnt nemzedékeket mennyire elevenné képes varázsolni, még a vékony emlékezetben is, az utódok közössége – mondja Max Picard –, azt ma is látjuk pl. Tessinben, ahol a falvakban tett püspöki vizitációk első mozzanata az, hogy a főpap ellátogat a temetőbe, a holtakhoz – hiszen a holtak folyton megújítják élőkkel fenntartott közösségüket, s ezzel adnak értelmet az emlékezésnek. És ha meggondoljuk: csakugyan abszurd feladat-ferdítés, hogy – éppen a tömeggyilkosságokra gondolva – az áldozatokra hárítjuk az emlékezet ébrentartásának kötelességét.
Mint tudjuk, a kereszténység elgondolható úgy is, mint a zsidóság ifjúsági mozgalma. Persze, ez a mozgalom az idők során – fortélyos dogmatikájának tenyészterületein – képtelen fogalmi rendszert alakított ki a keresztény rajongók számára, és ezernyi megoldhatatlan részfeladattal terhelte meg az Isten országára áhítozó hívek tudatát (a „hús” kísértései, a túlvilági élet mibenléte, a halálos és bocsánatos bűnök lajstromozása stb.). A laikus lelkeknek ez a szerzetesi béklyókkal súlyosbított gyötrése szinte megsemmisíti azt az elsődleges parancsot, hogy minden keresztény feladata volna Isten országának kezdeteit elősegíteni már itt a Földön.
Ez a messiási kihívás azonban a zsidóság tudatában örök igény és parancs. Úgy sejtem, a zsidóság lenyűgöző életvezetésének egyik centrális megbízatása az, hogy a hívek hitélete elvárja: minden egyes zsidó törekedjen előkészíteni a Messiás érkezését, és embertársainak életéért végzett gondosságával – minden töredelme, áldozata, segítése közben – minden pillanatban lépjen tovább ezen az üdvözítő úton. Itt a személyes tökéletesedés, Isten-várás és egyetemes felelősség leckéjéről van szó: Isten országát nem valami különleges, távoli mennyben kell keresni, hanem itt lenn, a földi haladás nehézkes esetlegességei és szakadékai között. A transzcendens menetelésnek ez a krédója, azt hiszem, eleve fölényt biztosít az elsőül választott nép tagjainak, és szorongást gerjeszt a második választott nép tömegeiben.
A zsidóságnak ezt az egyetemes hivatását Walther Rathenau fogalmazta meg egyik – Hans Breisig katonatisztnek szóló – levelében, az első világháború után: Ön szereti az Ótestamentumot, és gyűlöl – nem, bírál minket, zsidókat. Igaza van: valóban, még nem teljesítettük küldetésünket. Tudja, mi végett jöttünk a világba? Azért, hogy minden emberi arcot a Sinai színe elé szólítsunk. Nem akar eleget tenni e hívásnak? Tudja meg: ha én nem szólítom, Marx szólítja majd. Ha Marx nem szólítja, akkor Spinoza fogja szólítani. Ha Spinoza nem szólítja, akkor Krisztus szavát fogja hallani. Rathenau még hozzáfűzi: Nem a nemes lelkek felelnek a hitványakért, hanem Kol Jisroel, egész Israel felel mindenkiért, igen, minden egyes emberért. Egész Israel, ez azt jelenti: mindenki, akit Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett. Tehát ön, az ön ezredes felettese, és a csicskása, és én és mi mindannyian.
Ha átgondolnánk és megfogadnánk ezt a rendkívüli etikai ajánlatot, talán még annak is örülhetnénk, hogy testvérek vagyunk. És nem kellene – Bessenyei György szavaival – azt kérdeznünk: Mitsoda? meghólt az Isten?
