Az nem mondható, hogy nem volt versenytársa. Az Introducing... The Beatles 1964. január 10-én, tíz nappal a Meet the Beatles! kiadása előtt jelent meg – két különböző lemezcégnél –, és kilenc héten át második volt a „gombafejűek” másik korongja mögött.
Az Introducingból két verzió készült, de az összeállítás csak annyiban különbözött, hogy az egyiken a Love Me Do és a P.S. I Love You, a másikon az Ask Me Why és a Please Please Me volt hallható; az I Saw Her Standing There, a Misery, a Chains, a Boys, a Do You Want to Know a Secret, a There’s a Place, valamint az Arthur Alexandertől átvett Anna, a Shirellestől kölcsönzött Baby It’s You, a Herb Alpert-kollekcióból kiszemelt A Taste of Honey és az Isley Brothers után újragondolt Twist and Shout mindkettőn felvonult.
Amerikában 18 különböző kiadású Beatles-album lett listaelső, miután a Meet the Beatles!-ből csak 1964. december 31-ig – tehát nem egészen egy év alatt – 4 millió 45 ezer 174 példány kelt el.
Abban az esztendőben 250 millió font jövedelemre tett szert a szenzációs négyes. Az Egyesült Királyság gazdasági köreiben éppúgy számon tartották a Fab Four lemez- és filmforgalmát, akár a nagy iparvállalatokét. Még az Esti Hírlap is a címoldalára tette 1964 nyarán: „A Beatles dzsesszegyüttes bevonul a londoni tőzsdére.”
Sir Alex Douglas-Home brit miniszterelnök, aki az idő tájt tárgyalt Washingtonban Lyndon B. Johnson amerikai elnökkel, amikor a liverpooli kvartett először vendégszerepelt az Egyesült Államokban, kijelentette: „A Beatles Anglia legértékesebb exportcikke.”
A The Economist című gazdasági-politikai hetilap ugyanakkor arról számolt be: „A nyugati világ négy sarkában rajongók tízmilliói költik pénzüket Beatles-pulóverre, -parókára, -marcipánfejre, -rágógumira és más fontos használati cikkekre.” A lap szerzője ezzel zárta sorait: „Az új angol pénzügyminiszter bár csak kicserélhetné aktatáskáját a beatle Lennon mellényzsebére!”
Edward Heath pedig jobban tette volna, ha csöndben marad. (De nem hallgatott. Beatlest sem és általában sem.) A későbbi brit miniszterelnök egyik napról a másikra közutálatba merített politikus lett, mert nyilvánosan nehezményezte, hogy a Beatles tagjai nem a királyi angol nyelvet beszélik. Az ellenzék konzervatív vezetőjétől a választási hadjáratban provokatívan megkérdezték: „Hozzáadná-e lányát a négy kócos valamelyikéhez?”
Nem is került a kormánykerékhez, csak 1970-ben, a Beatles feloszlása után.
Az új idők dalai nagyobb megértésre találtak a Korunk című kolozsvári folyóirat szerkesztőségében. A lap így cikkezett 1964-ben: „A Beatles napjaink legdivatosabb együttese. Tagjai nemcsak a megszokott angol könnyűzenei stílussal szakítottak, de külső megjelenésükkel is arra törekedtek, hogy meghökkentsék a konzervatív angol közönséget. Sőt megtörtént, ami ez idáig egyszer sem: egyidejűleg hódították meg az egész angol nyelvterület – beleértve az Egyesült Államok – közönségét. Lemezeiket millió számra kapkodják szét, a rádió- és televízió-társaságok versengenek felléptetésükért.”
A Film Színház Muzsika kritikusa már korántsem volt ilyen lelkes. Így csodálkozott 1964 novemberében: „Az ilyen együttesek népszerűsége tiszavirág életű, az extázis mámora elszáll. Valóságos csoda, hogy a Beatles-őrület még mindig tart.”
Az NDK-ban megjelenő Neues Deutschland ennél is továbbment, határozott nein, nein, neint mondott a yeah, yeah, yeah-re: „Szórakoztató művészetünknek nem lehet célja a túl hangos és torzított elektromos gitár lármájával megfosztani a hallgatót a természetes és esztétikus hanghatástól. Szintén nem hat különösebben szépen ápolatlanul, rendetlen, levágatlan hajjal megjelenni a színpadon. Az ilyen jelenségektől távol tartjuk magunkat éppúgy, miként óvakodunk attól is, hogy színpadjainkat, tánctermeinket züllesztő zenei botrányok színterévé változtassuk.”
Volkmar Böhmtől a Twist-Ballerina, az volt az igazi Tanzmusik.
