Ki más? Hát Orbán. A frankót is ő szokta megmondani, pénteken a rádióban is jól megnyugtatott, hogy nem kell kilépnünk az EU-ból, szétesik az magától. (Ami majdnem pontos fogalmazás: az Unió, ha nem is „magától” gyengül, de magától Orbántól és a hasonszőrűektől bizonyosan.) Azt is mondta, örül, hogy ilyen jó a nyugdíjasokkal a kapcsolata. Érdekes, velem speciel nem annyira, de nem szólhatok egy szót sem, fenntartásaink kölcsönösek.
Most viszont a Francót is megmondta. A Vox párt meghívására Madridban találkozott Európa szélsőjobboldalának színe-java (ha lehet ilyet mondani róluk). Orbán felhasználta az alkalmat, hogy még egy lépéssel tovább lépjen a jobbszél jobbszéle felé. Meleg szavakkal emlékezett meg Francóról, akit Európa utolsó fasiszta szellemű diktátoraként tartanak számon. Akkor is, ha a véreskezű államfőt a hidegháború idején antikommunizmusa miatt fintorogva ugyan, de kezdte befogadni a nyugati világ.
A magyar miniszterelnököt – többekkel ellentétben – nem nevezem fasisztának. Már csak azért sem, mert a köznyelvben, pontatlanul, a „fasiszta” szót azonosítani szoktuk a „náci”-val. Orbán pedig nem az – sokféle más módon is lehet kártékonyan politizálni, goebbelsi propagandagépezetet működtetni. Értem, hogy pl. Ungváry Rudolf miben látja az analógiát a Mussolini-féle hatalomgyakorlás és a NER között, de az olvasók többsége mást ért ezen a fogalmon, ezért, túlzásnak érezvén, könnyen rálegyint.
Orbán egyébként sem izgatja magát holmi ideológiai következetességgel. A hatalom megtartása érdekli, ehhez nyilván némi küldetéstudattal is igazolja magát (önigazolásra a legcinikusabb politikusoknak is szükségük van), de szabadon válogat a céljának megfelelő világnézeti elemek és szövetségek között.
Ha az Unió zavarja a hatalomépítésben, akkor az EU-t fellazítani akarók élére áll. Ha ezek között vannak (és vannak) a náci vagy fasiszta múlttal kacérkodók, hát ő is rokonszenvet mutat errefelé. Ha neki kínos szembenézni a magyar szélsőjobboldal és a Horthy-rendszer múltjával, akkor örömmel simogatja azokat, akik szintén megtagadják a szembenézést.
Most ezt teszi. Franco dicséretére persze megtalálta az apropót – azért mégsem dicsérhette, hogy mit tett a spanyol polgárháborúban, amelyben félmillióan lelték halálukat. Hogy utána a győztes nacionalista hadsereg élén 30 000 köztársaságpártit végeztetett ki. Hogy iszonyú fehérterrort eresztett az országra, 300 koncentrációs tábort működtetett, kínoztatott, százezernyi gyereket raboltatott el politikailag „gyanús” családoktól, átadván őket megbízhatóbb elemeknek. Ezt az sem menti, hogy a polgárháborúban a másik oldalon a köztársaságpártiak között lévő anarchisták, szélsőbalosok is kegyetlenkedtek, (ha nem is ilyen méretekben és szervezettséggel), értelmetlen vallásüldözéssel hergelték az embereket. Mint ahogy Franco polgárháborús együttműködését Hitlerrel, Mussolinivel, Salazárral sem menti, hogy a szovjetek a köztársasági oldallal rokonszenveztek. A németek rombolták porig Guernicát, ami Picasso képe nyomán vált az értelmetlen öldöklés jelképévé.
A szörnyű megtorláson még az 1940-ben idelátogató Himmler is megdöbbent, pedig ő ezen a terepen végképp nem számít kispályásnak. Himmler igen, a jelek szerint Orbán nem. Pontosabban nem tartotta említésre méltónak. Pedig még ezekben az években is bukkannak újabb tömegsírokra – legutóbb Asturiasban 23 ápolónő csontjaira. A „bűnük” az volt, hogy a város az utolsó pillanatig ellenállt Franco hadainak.
Orbán persze egy magyar vonatkozás apropóján dicsérte Francót. Nem is az a baj, hogy azt mondta: „Francónál jobban senki sem támogatta a magyar 1956-ot”, hanem, hogy egyetlen árnyaló mondatot sem tett hozzá Franco működéséről. Aki valóban kész lett volna fegyveres önkénteseket engedni Magyarországra. (Mert még nem hallotta Orbán Balázs kioktatását az ellenállás értelmetlenségéről!) Az igazsághoz tartozik, hogy hazájában viszont a szolidaritási tüntetéseket betiltotta, miután az egyik barcelonai demonstráció résztvevői túl világos áthallásokkal éltették a szabadságot, ostoroztak mindenfajta diktatúrát.
De mi vezette Orbánt Francóig?
igaz, Franco is statiszta szerepre kárhoztatta a parlamentet, sőt az összes ellenzéki pártot betiltotta. Mily vonzó idea! Szoros szövetségre törekedett a katolikus egyházzal (minden más vallás tilos volt). Orbánhoz hasonlóan elhárított minden kontrollt, mint mondta, ő „csak istennek és a történelemnek felelős”.
De tudjuk: ennél fontosabb Orbánnak, hogy a neofasiszta-neonáci rokonszenvvel bíró pártokkal való bratyizásban lehetőséget lát az Unión belüli hatalomátvételre. Amit Putyin is megtapsolna. De van itt belpolitikai szempont is. Orbán látja, hogy 2026-os győzelme kétséges. Most először szüksége lehet akár valódi koalíciós partnerre. Például a Mi Hazánkra.
Orbán Madridból hazaüzent: az ő közönségüket szólította meg. És ez a lényeg.
Nem ártana, ha mi is meghallanánk. Orbán Trump győzelme óta hajtogatja: most végre ők járnak a történelem főutcáján.
Csak azt nem teszi hozzá: ezen a főutcán visszafelé akar haladni. Nincs határ: akármeddig.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.