lyenek mindig voltak és lesznek. Ez nem a magyar nyelv sajátossága, bár ahogyan a kisebb nyelveknél történni szokott, erőteljesebb a más nyelvekből származó kifejezések átvétele és utánzása. Ugyanakkor az olyan közepesen nagynak számító nyelvekre is jellemző, mint a német, amely nem tud, és talán nem is akar kitérni az angol nyelv „gravitációs” hatása alól. Nem a véletlenek közé sorolom, hogy az egyik német kereskedelmi adó híradójának címe Newstime.
Felkapunk szavakat, olykor szócskákat, kifejezéseket, szófordulatokat, félmondatokat, jelzőket, amelyeket kényszeresen sokszor használunk – ez volna a nyelvi divat –, olyanokat, amelyeket korábban nem. Ám a jelenség lényegéhez hozzátartozik, hogy túlhasználjuk azokat, és megunjuk. Ellenhatásként igyekszünk tudatosan nem használni a divatossá vált kifejezéseket, amelyeket már az egész nyelvi közösség visszhangoz.
A rendszerváltás idején szinte a teljes politikai elit cserélődött, sokan kerültek a parlamentbe és a pártok vezető testületeibe olyanok, akik angolul is beszéltek.
Innen számítom, hogy minden második mondatuk úgy kezdődött – és még a mondathangsúly is magyartalan volt –, hogy: „Én azt gondolom…”, ami az „I think so” átvétele. Ez különösen az olyan liberális politikusokra volt igaz, akiket az SZDSZ-ben és a Fideszben találhattunk meg annak idején.
Visszaemlékeznek, hogy volt néhány év, amikor a „működik” szó párját ritkító népszerűségre tett szert? A bármilyen témát megmagyarázni igyekvő köz- és magánemberek a leggyakrabban használt igévé tették ezt a szót. Rémlenek még az ilyen mondatkezdetek? „A dolgok nem így működnek”, vagy éppen: „A dolgok így működnek”. Minden működött vagy nem működött. Aztán ezt a nyelvi jelenséget is utolérte, ami minden nyelvi divatot: nem egyszerűen meguntuk, hanem – ahogyan a nyelvtudomány meghatározza – jelentéskiürülésen ment át.
Amikor középiskolás voltam, alig használtuk a rossz szót, helyébe lépett az „almás”. Vagyis abban a tágabb nyelvi közösségben, amelynek a tagja voltam, minden, ami rossz: almás lett. Egy helyzet, egy étel, egy ember, egy iskola, egy kijelentés. A mai napig nem értem, hogy a nyelvi gondolkodás miért kötötte ekkor össze a rosszat az almával, amit én minden formájában szeretek. Nyersen, péksüteményben és süteményben, ivólében. Pedig valamilyen összefüggés kell, hogy legyen a szócsere között.
Korábban a sportkommentátorok soha nem használták azt a kifejezést, hogy egy „csapat visszajött a meccsbe”. Ez a megfogalmazás néhány éve akkor hangzik el, amikor például a fociban két-három gólos hátrányba kerül az egyik alakulat, majd rúg egy gólt, és felcsillan annak a lehetősége, hogy nem lefutott a találkozó végkimenetele. Ez a „coming back in the game” tükörfordítása, amit az angol nyelvű sportközvetítésekből vettünk át.
A végére a nyelvünkben most burjánzó „is” szócska. Ez felesleges, haszontalan. Mivel mondunk többet, ha úgy fogalmazunk: „Mindent is tud”? Mára oly sokan használják, hogy nyelvileg ezzel nem tudjuk megkülönböztetni magunkat.
