Miért menekülnek annak kimondásától, hogy a kamara politizálna? Miért gondolják, hogy a minap bejelentett kampányuk, illetve az utcai demonstrációjuk nem a közügyeket intéző politika?
Nem gondoljuk, de aki ma a szigorúan vett pártokon kívül bármilyen közügyeket érintő kérdésben megnyilvánul, arra azonnal ráhúzzák, hogy az egyik vagy a másik oldal táborát képviseli. Ezzel igyekeznek hitelteleníteni a mondandóját. Ugyanakkor magam is úgy tudom: a politika szó eredeti értelmében közügyekkel való foglalkozást jelent. A kamarai törvény egyébként pontosan leírja, hogy mi a feladata a Magyar Orvosi Kamarának, ebben például ott van az is, hogy az egészségüggyel kapcsolatos közügyekben kutya kötelessége megszólalni. Magyarul ez nem egyszerűen egy lehetőség, hanem törvényi kötelezettségünk. A kamara most éppen él ezzel a jogával. A baj inkább az, hogy a politizálás Magyarországon egy szitokszó lett és némiképp ki is lett sajátítva. A kamara csak azt utasítja el határozottan, hogy pártpolitizálna. Nem állunk ki oldalak mellett, és nem írjuk meg pártok egészségügyi programját. Nem mintha ez a tevékenység egyébként ab ovo ördögtől való lenne. Tőlünk nyugatabbra, ahol a kamarát elfogadják semleges szakmai testületnek, ott írhat ilyen programot, és megkérdezheti, ki kéri, ki óhajtja azt a zászlajára tűzni. Az osztrák kamara most írt egy listát arról, mit vár a kormányprogramban. Magyarországon ez a jelenlegi teljesen széttagolt társadalomban, egyszerűen nem lehetséges. Pedig a kamara, mint köztestület, az összes orvosé, és mint ilyen, képviseli az egészségügy, az orvosok és a társadalom érdekeit. Ezt fogadják el tőle!
Ha minden mondatuk azzal kezdődik, hogy politikamentes, az megvédi önöket a hiteltelenítési kísérletektől?
Nem gondolom, hiszen a kampány indításakor a tárca azonnal politikai szerepvállalással vádolt bennünket. És szerintük ez legfeljebb az ellenzéket és nem a betegeket szolgálja. Pedig semmi akadálya annak, hogy az orvosokat és a betegeket segítő javaslatainkat a kormánypártok a nevükre vegyék.
Reagáltak a minisztérium csúsztatására?
Nem, inkább tesszük a dolgunkat.
Mi továbbra is a szakmáról szeretnénk beszélgetni.
Ami a plakátokra került, ami látható a weboldalon megjelenő kampányban az mind tény. Ezek egyikére sem reagált eddig érdemben a kormányzat. Aki pedig betegként belép az ellátórendszer bármely pontjára, találkozik a valósággal. Minden, amit leírtunk, amögé oda tudunk állni. Részhajló lennék, ha nem említeném meg, hogy a közleményükben ők is soroltak tényeket, csak éppen azoknak közük nem volt ahhoz, amiről mi próbálunk beszélni. Valószínűleg igaz, hogy most 2500 milliárddal többet költ a költségvetés az egészségügyre, mint a 2010-ben. Csak ehhez az is hozzátartozik, hogy akkor 300 forint volt a kenyér, most pedig 1000-ret kérnek érte a boltban. Vagyis a 2500 milliárd többlet ellenére GDP arányosan és vásárlóértéken is egy kicsit kevesebb jut az egészségügyre, mint 2010-ben, továbbra is fele annyi, mint amennyit az uniós országok átlaga költ erre. Az is igaz, hogy megemelték az orvosbéreket, az viszont már kevésbé, hogy valóban javult az ellátás minősége. Mi pedig azt szeretnénk, ha az is megtörténne.
Miért a betegektől várják, hogy írjanak alá és március nyolcadikán menjenek az utcára?
Nem a betegektől várjuk, hanem mindenkitől. Attól is, aki még nem beteg, attól is, aki volt már beteg, és aki tud az jöhet betegen is, ha nem fertőz.
Az egészségügynek alapvetően nem betegségügynek kellene lennie. Inkább arról kéne szólnia, hogy mindenki felelős önmagáért és meg kell tennie mindent azért, hogy minél később szoruljon orvosi segítségre. És azért is, hogy ne mi legyünk Európa egyik legbetegesebb, legelhízottabb, az alkohollal és egyéb szenvedély-betegségekkel sújtott nemzete. A megelőzhető és elkerülhető halálozások körülbelül egyharmada, vagy még annyi sem múlik az egészségügyi ellátáson. Az összes többi az életmódon, a megelőzésen, a szűrésen, a megfelelő átoltottságon és hasonlókon múlik. Ehhez a változáshoz szeretnénk társadalmi támogatást kapni. A tervezett demonstráció kicsit arról is szól, hogy az emberek maguk is többet foglalkozzanak a saját egészségükkel. Álljanak ki a nagy közösért, s ha valami baj éri őket, akkor mi, a rendszerben dolgozók meg tudjuk őket gyógyítani.
Hogyan kell ezt a kiállást hatékony cselekvésként elképzelni? Mert attól, hogy valaki kimegy a Kossuth térre és önökkel demonstrál, még nem változnak meg azok a körülményei, melyek most leküzdhetetlen akadályként korlátozzák abban, hogy egészségesen étkezzen, többet mozogjon vagy ki tudja magát aludni...
Valóban, magam sem hiszem, hogy másnaptól ettől megváltozik valami. De azt feltételezem, hogy ma Magyarországon a politika úgy működik, hogy mindent mérnek. A kampány, a demonstráció sikere lehet olyan is, amit már nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Most hogyan tovább a kormányzattal? Megmaradt a beszélőviszony?
Szerintem igen. Álmos Péter, a kamara elnöke néhány napja informálisan találkozott Pintér Sándor belügyminiszterrel, akit egyébként előzetesen is tájékoztattunk a kampányról. Az elmúlt egy évben sokat üldögéltünk a kormányzat képviselőivel egy szép hosszú asztal két oldalán, és azok a tárgyalások nem voltak rossz hangulatúak, sőt több ponton konstruktívnak is nevezném azokat. Sok mindenről tudtunk értelmesen beszélni, csak éppen az eredmény nem olyan, mint amit mi szerettünk volna. A kamara most tényleg rászánta az elmúlt egy évet arra – mivel ez volt a kérés - hátrébb léptünk, lecsendesedtünk, jóval kevesebbet szerepeltünk a médiában. Megpróbáltuk tárgyalásos úton rendezni ezeket a dolgokat, tárgyaltunk is, csak nem lett érdemi eredménye.
Mi volt az eredménytelenség oka?
Javaslataink egy részére nem volt szakmai válasz, a másik részére pedig pénz.
Ám addig, míg a meglévő költségvetési kerettel gazdálkodunk, nem lehet a tűzoltásból kikeveredni. De azok a dolgok sem változnak, amihez pénz sem kell, mert szervezéssel, jóindulattal is meg lehetne oldani. Most folyamatosan próbálják a lyukakat betömködni és valami módon ebben a meglévő rendszerben javítgatni és modernizálni a dolgokat. Minap olvastam a hírt, talán Lázár János nyilatkozta azt, hogy Szekszárdon építenek egy új kórházat, mert ez a megoldás értelmesebbnek tűnik, mint a 100 éves kórház felújítgatása, toldozása. Csak azt sajnáljuk, hogy az országban másutt nincs ilyen terv. Az elmúlt 20-30 évben nem épült új kórház Magyarországon. Voltak felújítások, de az öreg épületekben vannak olyan adottságok, amikkel nagyon nehéz bármit kezdeni. Példának okáért, a régi szabvány szerint, ha jól emlékszem egy négyzetméter födémnek 200 kilót kellett elbírnia. Az akkori gépparkot, a nem túl hatalmas röntgenkészüléket, a nem túl nagy műtőasztalokat elbírta. A mostani Da Vinci robotot vagy az MR készülékeket már nem tudná. A legtöbb CT és MR azért van az alagsorban, mert ott remélhető, hogy nem szakad le az összes többi emelet azért, mert a legfölső szintre raktunk egy modern gépet. Egy kórház logisztikáját, az osztályok, műtők elrendezését nem a közel 100 éves épületeknek kellene meghatároznia.
A magán-, és a közellátás tisztázatlan viszonya elmérgesítette az orvosok és a betegek kapcsolatát, ennek rendezéséért tud tenni a kamara?
A legnagyobb a baj a kiégés, mert ez érdektelenné, érzéketlenné teszi a személyiséget. Az emberek azért jöttek az orvosi pályára, hogy segítsenek másokon, és a többség teszi is a dolgát, míg bele nem fárad a túlterhelésbe, a rossz körülményekbe, az állandó tehetetlenség érzésébe. És amikor ez bekövetkezik, elkezd védekezni. Egy kolléga például azt mesélte: hogyha ki kell lépnie a folyósóra, magához vesz egy vaskos paksamétát, nagyon morcosan néz és nagyon siet. Szerinte csak így lehet megúszni, hogy a folyóson várakozók megszólítsák és rázúdítsák mindazt, amin nem tud segíteni. Úgy véli, ha a panaszkodók megállítanák, az nagyon lelassítana minden mást, amit csinálnia kell. Sokan már inkább szabadulnak mindentől, amit nem tudnak megoldani. Akár a közellátás vagy az ország elhagyásával is. A kamara annyit tehet, hogy méri a kiégettség szintjét, támogatja az azt visszafordítani próbáló kezdeményezéseket. Próbálja elérni a munkakörülmények javítását, és újra meg újra követeli a köz- és a magánellátás viszonyának rendezését.
Nemrég „megemlékezett” egy kisfilmmel a kormány a Covid-járvány kitörésének ötödik évfordulójáról. Mint intenzíves szakorvos, mint gondol, felkészültebb lett az ellátórendszer egy hasonló pandémiára?
Szereztünk tudást a Covid alatt, bizonyos rendszerek bejáratódtak. Ezt a tudást meg kéne őrizni. Ugyanakkor tehettünk volna többet is betegekért, például, ha az egyes intenzív osztályokon megszerzett tapasztalatokat megoszthattuk volna. Ez egy vadonatúj vírus volt, a különböző intenzív osztályok különböző dolgokkal próbálkoztak világszerte és Magyarországon is. Mindenütt kísérleteztek, hogy hogyan lehet a súlyos fertőzötteket minél hatékonyabban kezelni, hogyan lehet a legkisebb halálozást elérni. De ezeket az adatokat nem hasonlíthattuk össze itt Magyarországon, mert nem oszthattuk meg egymással a halálozási és túlélési adatokat. Ezt föntről megtiltották. És így nem tudtuk megmondani azt, hogy kinek a leghatékonyabb az eljárása. Ez a titkolódzás máig megvan, ezek az adatok nem váltak szakmai közkinccsé, nem publikusak. Ha valaki végignézi a kamara Covid-évek alatti írásait, közleményeit, láthatja, hányszor leírtuk, hogy mit mi módon kellene másképp csinálni. Jeleztük azt is, hogy nem lesz valami intenzív osztályos ágy attól, hogy betolják egy frissen kihelyezett „intenzív osztály” felirat mögé. Azt is mondtuk, hogy nem a lélegeztetőgép fogja meggyógyítani a beteget, hanem a hozzáértő személyzet. Emiatt nem érdemes nyakló nélkül további lélegeztetőgépeket vásárolni és intenzív osztályokat bővíteni, inkább a meglevők mellé úgynevezett intermedier osztályokat nyitni, és minél többet a megelőzésre és tesztelésre fordítani. Szerintem nem az a baj, ha egy vadonatúj kórokozó által okozott járvány kezelésében történnek hibák. Ellenkezőleg, ez a törvényszerű. Az a baj, ha ezeket eltitkoljuk, letagadjuk, sikerpropagandával elfedjük. Mert így nem tanulunk belőlük. Emellett, ha érzékelhető diszkrepancia van a kommunikáció és az emberek saját élménye között, az nagyon rombolja a bizalmat, mind az intézményekben, mind a tudományban. Márpedig az oltás- és tudományellenes hangok világszerte felerősödtek. Én leginkább ezért félek a következő pandémiától, mert hiányzik a bizalom és az összefogás a jó védekezéshez. Meg persze egy felkészült, kipihent ellátórendszer.
NÉVJEGY
Svéd Tamás 51 éves aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos, a Magyar Orvosi Kamara titkára. Nős, szintén orvos feleségével két fiuk van.
