Ugyanazt az őrültséget kétszer egy évszázadban nem lehet elkövetni - intette fiát Napóleon. Donald Trump nem olvassa Napóleon levelezését: George W. Bush 2002-es és a maga 2018-as acél- és alumíniumvámjai után újra magas általános vámokat vetett ki a két legfontosabb ipari fém amerikai importjára. Február 10-én „kivételek és mentességek nélkül” 25 százalékra emelte az acél- és alumíniumimportra kivetett vámokat, és megszüntette az országokra vonatkozó kivételeket és kvótamegállapodásokat, valamint a több százezer termékspecifikus vámmentességet mindkét fém esetében. Az intézkedések március 4-én lépnek hatályba.
A kilencvenes évek legvégén, az AFL-CIO szakszervezeti tömörülés erős nyomására acél- és alumíniumipari vámokat vetettek ki, de Clinton elnök ellenjegyzése nélkül azok nem léptek életbe. Clinton arra játszott, hogy ha elnökké választják addigi alelnökét, az ismert környezetvédő Al Gore sem fogja ellenjegyezni a törvényt, de ha a republikánus George W. Bush lesz az elnök, ő még kevésbé. Republikánus elnökség alatt addig mindig a szabadpiaci mechanizmusok érvényesítése állt a középpontban, magas általános vámok kivetése elképzelhetetlen volt. Bush elnök azonban – általános meglepetésre – egy elnöki rendelettel 29 százalékos vámot vetett ki a bárhonnan az USA-ba áramló acélra és acéltermékekre.
Az Európai Unió természetesen azonnal panaszt tett a Kereskedelmi Világszervezet, WTO Vitarendezési Testületénél – érintett „harmadik országokként” megjelölve további 14 országot, melyek közül Japán, Dél-Korea, Kína, Svájc, Norvégia, Új-Zéland és Brazília maga is panasszal élt a WTO-nál. Az EU folyamodványát egyesítették a másik héttel, s a WTO 2003 decemberében 2,4 milliárd USA dollár összegű megtorló ideiglenes vámpótlékot engedélyezett az érintett országoknak – az USA elnöke pedig „felfüggesztette” a vámok érvényesítését.
Donald Trump nem tanult republikánus elődje kudarcából és nem hallgatott a közgazdasági elemzőkre: a beiktatása után bő egy évvel, 2018. március 8-án Trump elnök „beélesítette” a választási kampányban meghirdetett – de komolyan sem az USA-ban, sem a világ más részein nem vett – durva protekcionista lépéseket: az Egyesült Államok az acélra és az alumíniumra 25, illetve 10 százalékos extra vámot vetett ki. Az elnöki rendelet az 1962-ben elfogadott Kereskedelembővítési Törvény 232., a nemzetbiztonságra vonatkozó paragrafusára hivatkozott. Ez a szakasz a törvény egy különösen ritkán alkalmazott szakasza (volt addig) – s kivált meghökkentette a nemzetközi közvéleményt, hogy a potenciálisan érintett országok túlnyomó többsége szövetséges, a NATO tagja volt.
Az Európai Unió ellenintézkedései gyorsan konkretizálódtak: az EU 25 százalékos megtorló importvámot vetett ki az Egyesült Államokból származó acél, ruházati termékek, lábbelik és bizonyos ipari termékek behozatalára – a vámpótlékkal sújtott amerikai import teljes értéke meghaladta a 2,8 milliárd eurót.
Az amerikai vámok több okból is célt tévesztettek. Az acél évtizedek óta különleges védelmet élvez az amerikai piacon (ravasz árképzési mechanizmusok, vámok és kvóták, önkéntes exportkorlátozások kierőszakolása révén), így 2017 végén már az amerikai acélimport 60 százalékát terhelte speciális vámvédelem. A Kínából az USA-ba irányuló acélexport 94 százalékára már korábban kereskedelemkorlátozó terheket róttak – ezért az új vámok a legkevésbé éppen Kínát sújthatták, sokkal kisebb hatást gyakoroltak a Kínából származó importra, mint az USA többi érintett kereskedelmi partnerére (elsősorban Kanadára, Japánra, Dél-Koreára és az Európai Unióra).
Trump intézkedése a legnagyobb kárt azzal okozta, hogy vámok kivetése az USA-ban az említett nemzetbiztonsági törvényre hivatkozva eltávolította az USA kereskedelempolitikáját a kiszámítható, szabályalapú világgazdasági rend gyakorlatától – melynek az USA a II. világháború óta legfőbb propagálója volt.
Trump később több kereskedelmi partnerének, köztük Kanadának és Mexikónak is vámmentességet biztosított, az EU-ból származó behozatalra kivetett vámokat kezdettől fogva mentességekkel tarkították, miután az amerikai vállalatok, elsősorban a járműgyártók sikeresen érveltek azzal, hogy bizonyos fémfajták és alkatrészek behozatalára szükségük van.
Nehezen érthető, hogy Donald Trump 2025-ben miért ismétli meg 2018-as intézkedését – mikor annak nagy részét annak idején maga adta föl egy-két év alatt.
Mivel az USA acélfelhasználásának 23 százalékát importból biztosítja, az azonnali erős inflációs hatás elkerülhetetlen. Nem véletlenül nyilatkozta Ford Motor vezérigazgatója: „ez a lépés nagy költséget és káoszt eredményez”. Kanada, Mexikó és az EU azonnali reakciója visszafogott, de válaszlépésekre (panasz tételére a Kereskedelmi Világszervezetben és valamilyen megtorló vámok kivetésére az USA exportjával szemben) nyilvánvalóan sor kerül. Az EU ezen a téren viszonylag könnyű helyzetben van: egyszerűen újra bevezetheti a 2018-ban érvényesített megtorló vámjait az USA-ból származó importra.
Trump második elnökségének első három heti tapasztalataiból - kereskedelempolitikai intézkedései és nyilatkozatai terén - két következtetést vonhatunk le. Egyrészt, alighanem komolyan vehetjük azt a Trumppal kapcsolatos vélekedést, hogy a vám az egyetlen gazdaság- és kereskedelempolitikai eszköz, amelyet ismer – de arról is csak annyit tud, hogy állami adóbevétel és drágítja az importot, ám azok átfogó kereskedelempolitikai hatásaival már nincs tisztában.
Másrészt Trump elnök az irreálisan magas vámok kivetésével pusztán erős tárgyalási (voltaképpen zsarolási) pozíciókat akar kialakítani, mielőtt komoly kereskedelempolitikai tárgyalásokba kezd. Ez a gyakorlat mindeddig ismeretlen volt az államközi gazdasági tárgyalásokban. A szabályalapú világgazdasági rend felrúgása mellett, a kölcsönös előnyök és a viszonosság érvényesítése helyett a nyers erő érvényesítésére való agresszív amerikai törekvés kaotikus világkereskedelmi viszonyok rémét vetíti előre.
A szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.