A legkevésbé sem szeretnénk kétségbe vonni egyetlen szakértő vízióját sem, de sarlatánnak nevezhető az, aki azt állítja: fel tud vázolni egy biztos és hosszútávú jövőképet akár a világ, akár Európa számára. Nemhogy évekre, még napokra előre sem látni, mi várható a külpolitikában Donald Trump adminisztrációjának teljes kiszámíthatatlansága miatt. Sokszor mintha a balkéz nem is tudná, mit tesz a jobb. Miközben az amerikai védelmi miniszter egyik nap azt mondja, országa biztos nem küld békefenntartókat Ukrajnába, másnap az alelnök ezt nem zárja ki.
A külpolitikai bizonytalanság forgatagában csak egyvalami biztos: Európának a saját lábára kell állnia, a védelmi politika tekintetében is. Emmanuel Macron 2017 óta tartó elnökségének kezdete óta szorgalmazza ezt, a tagállamok azonban nem érezték szükségét a katonai kiadások jelentős növelésének Washington védőernyőjére alapozva. Az ukrajnai háború, s az egyre erősödő orosz fenyegetés azonban mind több államot ráébresztett arra: sokáig elhanyagolták a védelmi kérdéseket. A mostani euroatlanti tengelytörés után pedig nincs más lehetősége Európának: drasztikusan kell fejlesztenie védelmi képességeit.
Macron, aki otthon ugyan nem népszerű, s 2027-ben lejár az elnöki mandátuma, úgy érzi, élére állhat annak a folyamatnak, ami új alapokra helyezné az uniós védelmi politikát. Ebben persze gazdasági érdekek is vezérlik, hiszen a francia fegyverek eladásának növelése is a céljai között lebeghet. De ettől még tény: az EU-nak szüksége van egy vezéralakra, ami ma lehet Macron, holnap pedig más, akár Friedrich Merz, aki minden bizonnyal a következő német kancellár lesz.
Európa újraformálódásának lehetünk tanúi, ez a folyamat azonban a megváltozott geopolitikai viszonyok mellett szokatlanul gyorsan megy végbe. Különösen érdekes, hogy Macron csak bizonyos uniós országok képviselőit hívta meg a hétfői párizsi tanácskozásra, amelyen az Ukrajnának nyújtandó biztonsági garanciákról tárgyaltak. Olaf Scholz német kancellár, Donald Tusk lengyel, Giorgia Meloni olasz, Pedro Sánchez spanyol, Mette Frederiksen dán, Dick Schoof holland kormányfő ott volt Párizsban, de a többiek nem. Nem biztos, hogy jó döntés volt mások kihagyása. Csehország különösen nehezményezte, hogy nem kapott meghívót és joggal hívhatta fel a figyelmet arra, hogy egy főre számítva Prága fogadja be a legtöbb menekültet. Románia és Szlovénia szintén rossznéven vette Macrontól a mellőzést. Ugyanakkor nem lehet véletlen, hogy a francia elnök miért csak a legfontosabb uniós országok vezetőivel számolt. Európa egyik nagy hátránya, hogy csak lassan képes reagálni a kihívásokra, mivel nehéz egyeztetni a 27 tagállam érdekeit. Egy néhány országon alapuló megerősített együttműködés azonban felgyorsítaná a döntéshozatal folyamatát, amire a megváltozott külpolitikai viszonyok között szükség is lesz. Franciaország a Weimar+ formátumnak (Franciaország, Németország és Lengyelország) és az említett államok együttműködése kiterjesztésében gondolkodik.
Hol a helye az újonnan alakuló együttműködésben Magyarországnak? Minden jel szerint sehol. Egy megerősített együttműködésben nincs helye olyan államnak, amely Oroszország érdekeit védi.
Magyarország már csak megtűrt tagja a közösségnek. Legalább ekkora baj azonban, hogy a kérdés egyre inkább úgy merül fel: beszélhetünk-e még egyáltalán önálló magyar külpolitikáról vagy minden szuverenitásunkat feladtuk? Több jel utal ez utóbbira: Szijjártó Péter közleménye, amelyben háborúpártinak bélyegezte a párizsi tanácskozás résztvevőit, tartalmában teljesen megegyezett Szergej Lavrov orosz külügyminiszterével. Az önálló magyar külpolitika végét mutatják azok a Trumpot dicsőítő megnyilatkozások is, amelyek rendre elhangoznak a kormányfőtől.
A szuverenitás feladása azonban súlyos következményekkel jár: Európában már nem számítunk tárgyalópartnernek. Idegen érdekek szolgálójának tartják a kormányt Párizstól Berlinin át Varsóig vagy Bukarestig. Külpolitikai szempontból egyelőre a fantasztikus év foszlányait sem látjuk, ehelyett a szuverén magyar diplomácia haláltusájának lehetünk tanúi.