Demokratikus országokban szakmai, jogi etikai szempontból rend van az egészségügyben. Ahhoz, hogy a demokrácia egyik fő ismérvének, az igazságosságnak érvényt lehessen szerezni, szükség van az elosztásról való társadalmi konszenzusra. Ez kőkemény szakmai, jogi, etikai betegjogi és fogyasztóvédelmi feltételeken alapul.
Ha a kormány rákényszeríti az embereket arra, hogy ha nem fogadják el a rossz, szervezetlen, igazságtalan, alulfinanszírozott állami egészségügyi ellátást, akkor vásároljanak nem átlátható minőségű és olykor beláthatatlan költségű ellátást a magánban, az etikátlan. Különösen akkor, ha a magánellátás minden felelősség nélkül, kimazsolázott szolgáltatásokat nyújt, majd a betegekre mint fogyasztóra hárít minden a gyógyuláshoz szükséges költséget. Ez történik például, amikor a három nap után hazaadott műtétes betegnek magának kell gyógytornászt, ápolást biztosító segítséget szerezni, mert bizony a 3 millióban ez már nincs benne.
Ezt a rendszert, amely az embereket pénzügyi és pszichológiai krízisbe taszítja, nem lehet elfogadni.
A törvényben meghatározott betegjogok egyike, nevezetesen a tájékoztatáshoz való jog sérült súlyosan egy olyan esetben, amelyről a közelmúltban a Klubrádió adott hírt. Történt, hogy valaki egy speciális kézműtét szorult, és ezért egy magánkórházban dolgozó, kitűnő orvoshoz fordult, aki már korábban is műtötte, máshol. A beteg elfogadta a magánszolgáltató díjszabását, aláírta a szükséges papírokat, és már a műtétre készülődött, amikor az altatóorvoshoz került, aki azt kérdezte tőle: „Ugye tisztában van az ITO esteleges költségével?”
Emberünk két dologgal nem volt tisztában: mi az az ITO, illetve milyen további költségeket kellene még vállalnia. Aztán megtudta, hogy a betűszó a szakmai szlengben az intenzív terápiás osztályt jelenti. Sebtében a magánszolgáltató ügyvezetéséhez fordult, válaszukból pedig megtudta, hogy egy további nyilatkozatot kell aláírnia, miszerint ha életveszélyes állapotba kerülne a műtét alatt (stroke? infarktus? orvosi műhiba?), átszállítják egy állami kórház ITO-jára. Itt az ellátásért napi 500 ezer forintot, lélegeztetés esetén napi 200 ezer forintot neki kell majd fizetnie. De lehetnek további költségek is.
A műtétből nem lett semmi, viszont a beteg a Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központhoz fordult. Ahol elegánsan fogyasztóvédelmi problémaként, csupán a tájékoztatás hiányaként kezelték az ügyet. Fel sem merült, hogy jogi szempontból rendben van-e a presszió és a követelés, vagy az, hogy a műtéttől való visszalépésekor a beteg a vizsgálatok díját sem kapta vissza.
Pedig ahhoz, hogy az ember beleegyezzen valamilyen egészségügyi ellátásba, tudnia kell, mire kapott engedélyt a szolgáltató. Milyen szerződések alapján dolgozik, amelyek a beteget is érintik? Milyen feltételek és garanciák között nyúlhatnak a beteg testéhez vagy a testébe, és mi lesz mindennek a következménye? Ezt egy országban törvények, rendeletek sora, valamint egy akkreditációs folyamat és benne a szabványok, orvosi és ápolási protokollok pontos meghatározása biztosítja. Elvárható, hogy egy szervezeti etikai kódexben fogalmazzák meg, milyen legyen a szakmai, jogi kötelességeken túl a helyes, etikus átjárás a magán és az állami szolgáltatás között, amely az egyén biológiai és személyes biztonságát adja, és nem anyagi csapdát állít.
Az etikai szabályok előírják: a gyógyításnak az a feladata, hogy jót tegyen, eközben kerülje el az ártalmat. Ehelyett aki ma Magyarországon a magánellátásba megy, gyakran veszít mint fogyasztó. Különösen, ha nem elég körültekintő, amikor belép a bizonytalan minőségű, előre nem látott költségeket generáló ellátási láncba: megfelelő tájékoztatást a legritkább esetben kap ugyanis.
A fent idézett történetben látjuk a teljes magánszolgáltatás szinte minden anomáliáját. Mire is akkreditálták az intézetet? Milyen felelősségbiztosítás vonatkozik az ellátásra? Kezelik valahogy a betegpanaszokat? Létezik nyilvános, minden szakterületre lebontott szakmai betegtájékoztató?
A bemutatott esetben visszaéltek a beteg jóhiszeműségével és bizalmával. Mivel a teljes folyamat feltételeivel nem az első pillanatban szembesítették, kényszerhelyzetet idéztek elő, és ezzel erősen korlátozták a döntésre való képességét.
Kérdés, miért nem vállalják a magánszolgáltatók a komplikációk megoldását - hiszen kemény profittal működnek. Miért kerülnek az állampolgárok a magánból a biztosítottak pénzén fenntartott állami egészségügybe, ha a szövődményeket, orvosi műhibákat kell rendbe hozni azonnali sürgősséggel? Ja, hogy az sokba kerül? Az adófizetőknek is. Meg a betegnek is, ha kiderül, tb-biztosítottként az állami kórházi ellátást neki kell kifizetni. Miközben már milliókat fizetett ki a magánellátásban a szolgáltatásért.
Az is érdekes lehet, mi ebben a magánintézmények akkreditációját végző hatóság felelőssége. Amikor a magánintézmény engedélyét kiadták, vajon milyen nyilvános akkreditációs folyamat alapján tették? Konzultáltak-e a fogyasztóvédelmi hatósággal, amelynek szintén kellene, hogy legyen álláspontja az esetről? Kinek kell kikényszeríteni, hogy körültekintőbb legyen az engedélyek kiadása és ellenőrizhető legyen a magánszolgáltatók szervezeti és szakmai működése? Vajon mitől lesz transzparens a magánellátás?
Halkan kérdezem: mennyi pénzt kóstál ma magánban a lúzer betegtől kierőszakolt profit, hogy aztán nem telik belőle a magánkórház felelősségbiztosítására? Miért hallgat erről annyira mindenki?