Természetesen én is megnéztem a Direkt36 filmjét a miniszterelnöki család exponenciális gazdagodásáról. A magamfajta médiafogyasztó számára pontosan azt hozta, amit vártam: semmi újat – hacsak azt nem számítom, hogy megtudhattuk belőle: az exkluzív Botaniq klubban szigorúan rekreációs célból, játék-zsetonokkal játszanak szerencsejátékokat. A kőbánya-ügyeket, Simicska tündöklését és bukását, Tiborcz ingatlan, turisztikai, pénzügyi és logisztikai portfoliójának minden képzeletet felülmúló gyarapodását eddig is ismertük.
A lényeg számomra nem a filmben, hanem az annak végén látható, Tiborcz István írásbeli nyilatkozatából idézett mondatban van. Abban, amely szerint „Ilyen volumenű fejlesztéseket kevés piaci szereplő valósított meg állami támogatás nélkül”. Azt már nem tette hozzá, de ettől még tény, hogy az ilyen volumenű, állami támogatással megvalósuló fejlesztések kivétel nélkül valamelyik NER-oligarchához köthetők. Az állami támogatás az ilyen esetekben persze nemcsak a direkt, költségvetési zsebből érkező pénzeket, valamint az állami tulajdonú vagy résztulajdonú bankok gáláns hiteleit jelenti, hanem azt a „hátszelet”, ami csak a NER-oligarchák hajóinak vitorláit dagasztja.
A magyar oknyomozó újságírás több évtizedes és soha nem teljesülő adóssága, hogy meg sem kísérelte annak feldolgozását, milyen szerepet töltöttek és töltenek be a bankok az oligarchikus dinasztiák létrejöttében. Pedig a rendszerváltást követően a bankok lettek az új uralkodó osztály királycsinálói, és ma is azok. A tragikusan korán eltávozott Bossányi Katalinnak a kilencvenes évek első felében írt néhány cikkéig kell visszalapoznunk ahhoz, hogy némi betekintést nyerjünk abba, hogyan lettek banki segítséggel korábban üres zsebű emberek néhány hónap alatt milliárdos dinasztiák alapítói, hogyan kaptak olyan lehetőségeket, amilyenek az átlagemberek számára elérhetetlenek.
A forgatókönyv ismert. Ha van egy jó ötleted, aminek a megvalósításához nincs elég saját forrásod, egy bankhoz fordulsz hitelért. Akár úgy, hogy korábban ennek a banknak hosszú ideig megbecsült, megtakarító ügyfele voltál, és évtizedes, sikeres vállalkozói múlt áll mögötted. Persze viszel egy alapos, számításokkal alátámasztott, színes-szagos üzleti tervet, amit a banki kapcsolattartó nem győz dicsérni.
A történet innen elágazik. Ha nem szólal meg „az” a telefon a bankban, és nem vagy „valaki”, akkor felteszik a kérdést, milyen ingatlan-, értékpapír-, esetleg készpénz-fedezetet tudsz felajánlani a kért hitelösszeg úgy százharminc százalékában. Ha azt mondod, hogy ha lenne ilyen, nem fordultál volna a bankhoz, akkor udvariasan sajnálkozva széttárják a kezüket, mondván, hogy ők szívesen segítenének, de hát a prudens működésre vonatkozó szabályok nem teszik lehetővé.
Ha viszont „valaki” vagy, esetleg megcsörren a telefon, akkor az előző kérdés nem hangzik el. Akkor elfogadják fedezetnek a fejlesztésre alapított és könyvelési trükkökkel mesterségesen felhizlalt értékű projektcég üzletrészét, amelyre jelzálogot tesznek. Így már nincs akadálya a hitelnek, és innentől kezdve a fejlesztés kockázatát a bank, azaz a betétesek, végső esetben (csődhelyzetben) az állami költségvetés viseli. Utóbbiról - a szép emlékű Postabankkal az élen - sok bebukott hitelező tudna mesélni.
A NER ebben is hozott némi újítást. Például azt, hogy a magántőkealapokban elbújtatott vagyonok egy részéből érdemes egyes bankokban tulajdonrészt szerezni. Különösen olyanokban, amelyek egy részét korábban az állam az adófizetők pénzén konszolidálta. Az pedig még jobb, ha a NER oligarchái több bankban tulajdonosok, mert így gond nélkül tudják egymást finanszírozni anélkül, hogy így megsértenék a tulajdonosok hitelezésének még létező korlátait. De azért a közvetlenül az állam kasszájából származó milliárdok sem megvetendők. Ezekért nem nagy ár, ha úgy módosítják az eredendően export- és importügyletek finanszírozására létrehozott állami bankra vonatkozó jogszabályt, hogy az hazai projekteket is finanszírozhasson. És akkor még nem beszéltünk arról, ha a kiválasztottak által kibocsátott kötvényeket megvásárolja az MNB, valamint a különféle „pántlikás pénzekből” (mint pl. a Baross Gábor Tőkeprogram) elnyerhető támogatásokról.
A Direkt36 filmje jól összefoglalja a Dinasztia gyarapodásának állomásait, de kísérletet sem tesz arra, hogy megvilágítsa annak finanszírozási forrásait (kivéve talán a Lázár János-féle Hódmezővásárhelyen megtett első lépéseket). Igaz, ezeket elfedi a banktitok jótékony sötétje.
A szerző mérnök-közgazdász.