A Magyar Népköztársasági Kupa fordulója a legjobb nyolc közé jutásért zajlott 1985. február 23-án, és az egy körrel korábban a Vasast 1-0-val kiejtő Budafok a 87. percben 2-0-ra vezetett a negyven évvel ezelőtti hazai sztárcsapat, a Honvéd ellen.
A sztárcsapat kifejezésen eltűnődtem – nem úgy, mint azok, akik a mai NB I képviselőit magasztalják egészen abszurd módon –, mert a piros-fehérek ugyan meghatározók voltak itthon, ám a nemzetközi porondon sorra elbuktak a Hajduk Split, a Grasshoppers, a Bröndby vagy a keleti blokk náluk jóval sikeresebb képviselője, a kétszeres BEK-döntős, 1986-ban BEK-győztes, Jenei-, Bölöni-féle román Steaua ellen; múlhatatlan érdemük viszont, hogy ők adták a mindmáig utoljára vb-résztvevő magyar válogatott gerincét ugyancsak 1986-ban.
Ezzel együtt 1985. február 23-án bukásra álltak a XXII. kerületi Promontor utcában. Komora Imre, a Honvéd labdarúgóként Eb-bronzérmes és olimpiai bajnok edzője Garaba Imre, a védelem oszlopa helyett a tartalékcsatár Gere Lászlót vezényelte a pályára, és ráérzett, mit kell tennie, mert a cserejátékos két perccel a befejezés előtt 2-1-re szépített.
Majd Dajka László az utolsó pillanatokban kiegyenlített.
A Budafok, amely az évad végén a negyedik helyen kötött ki – az Oroszlány, a Bp. Építők és a Dömsöd mögött – a területi bajnokság, vagyis a harmadosztály Duna csoportjában, 120 másodperc alatt elvesztette azt az előnyt, amelyet még az első félidőben Stefanits Gábor és Somogyi Ferenc góljával megszerzett. A labdát a kispesti kapuba küldők nem tartoztak a magyar futball tartópillérei közé, a legjobban csengő név a Budafokban a jobbhátvéd Ferencz Józsefé volt.
A házigazdák azonban még a hosszabbításban is szorongatták a Honvédot, jóllehet Dajka a ráadás második tizenöt percének elején fordított. Ám a 117. percben tizenegyeshez jutott a vendéglátó csapat; a „büntetőpárbajt” pedig két kapus vívta, mert Raczkó István, a budafoki háló őre ment előre, hogy megtréfálja Andrusch Józsefet.
Nem sikerült.
A válogatott kapus védett, a Honvéd nagy nehezen továbbjutott, majd elhódította a trófeát. A negyeddöntőben az FTC-t győzte le 2-1-re, aztán a legjobb négy között Miskolcon nyert 1-0-ra az akkoriban másodosztályú DVTK ellen.
Megint csak kínkeservesen.
A fővárosi csapat Bodonyi Béla góljával már vezetett, amikor az 58. percben a diósgyőri Balogh Attila kiugrott, és látszólag szabályos gólt ért el a labdát a hálóba segítő jobb kapufa segítségével. A közönség ünnepelt, ám Divinyi Béla játékvezető – noha Makó István partjelző nem intett – les címén kifelé ítélt szabadrúgást. A publikum heves tüntetésbe fogott, olyannyira elszabadultak az indulatok, hogy a mérkőzés bírája félbeszakította a találkozót, percekig szünetelt a játék.
Végül helyreállt a rend, és befejezték a meccset, de a miskolci Déli Hírlap kiáltó szalagcímben tudatta: „Divinyi döntőbe fújta a Honvédot”.
Izgalmas szezon volt, a Diósgyőr előzőleg a Győri ETO-t ejtette ki annak a Dzurják „Csöpinek” a duplájával (2-1), aki a Honvéd ellen eltiltása miatt hiányzott. A kisalföldi együttes pedig úgy találkozhatott a Diósgyőrrel, hogy a nyolcaddöntőben lejátszotta az 1984-es kupadöntő „visszavágóját” a Siófokkal. A fehérvári MNK-csúcstalálkozón a másodosztályú balatoniak győztek 2-1-re, Siófokon viszont az ETO járt szerencsével, mert 2-2 után a tizedik tizenegyessel továbbjutott. Az utolsó párban Kiss Péter lövését Mészáros Ferenc hárította, Szíjártó László labdája viszont bement, fellélegzett a Verebes-együttes.
Mészáros, a Bubunak becézett 29-szeres válogatott kapus úgy került Győrbe, hogy hazajött Portugáliából, és jelentkezett a Vasasnál, amelynek hálóját 252 bajnoki mérkőzésen őrizte, mielőtt 1981-ben elszerződött a lisszaboni Sportinghoz. Az angyalföldi vezetők kiábrándítóan azzal fogadták: nincs rá szükség. Igaz, már 34 éves volt, de az ETO-ban még 45, a Setubalban további 70 első osztályú meccsen megfelelt…
A Tatabánya első számú kapusa abban az évadban Dombai András volt, akinek édesapja is a Bányászban futballozott, ám nem hátul, hanem a csatársorban. A fiú megemlegette az 1985-ös MNK-döntőt, mert Dajka, Kovács Kálmán és Détári Lajos húsz perc alatt berámolt neki hármat, majd a második félidőben Kovács és Détári is duplázott (5-0). Dr. Lakat Károly edző Dombai – Tepszics, Lakatos, Emmer, Szalma – P. Nagy, Hermann (Simon), Schmidt – Kiprich, Zircher (Szabó László), Vincze összetételű, jelentős erőket is felvonultató Tatabányája csak asszisztált a kispesti karneválhoz, és a Népsportban – teljességgel szokatlanul – ez jelent meg a tekintélyes Borbély Pál tollából: „Akkora volt a különbség a két csapat között, hogy az egyéni bírálatban nem is érdemes részletekbe bocsátkozni.”
A Honvéd 1985 tavaszán az egész NB I-es mezőnyt oktatta, kivéve a kispestieket 4-2-re legyőző Újpestet. További 14 bajnoki mérkőzése közül a kispesti csapat 12-t megnyert, kettőt döntetlenre adott, és éppen háromszor annyi gólt szerzett, mint ahányat kapott (42-14).
A duplázást (bajnoki cím + kupagyőzelem) méltóképpen meg is ünnepelte a Honvédelmi Minisztérium lovasberényi üdülőjében. A banketten a menüsor így festett: Rózsakert leves csigatésztával; főtt hús ecetes tormával; borjúpaprikás galuskával, fejes saláta; libamájjal töltött sertésszelet újburgonyával, idénysaláta; somlói galuska; gyümölcs; kávé. Meg persze aperitif, fehér- és vörösbor, amennyi belefér.
Ám a kupadöntőt azzal együtt is meglehetősen szűk körben, alig háromezer néző előtt rendezték, hogy két héttel korábban zajlott a nevezetes „mexikói” vb-selejtező, a felemelően sima 3-0 a bécsi Hanappi stadionban, ahol a gólszerzés tekintetében Kiprich József a félidőben 2-0-ra vezetett, végül 2-1-re nyert Détárival szemben.
Magunk közt szólva, a magyar futball dicsőséges évtizedeiben nem sokra értékelt kupadöntőt még háromezren sem látták volna, ha nincs előtte a Szabad Föld Kupa fináléja, amelyre Nagyecsedről ezerötszázan, Mádról ötszázan érkeztek a Népstadionba. Majd a Honvéd 4-0-s vezetésénél – a helyszíni jelentés szerint – „a vidéki nézők hazamentek, s alig maradt ezer ember a lelátókon”. A kis döntőn a Nagyecsed nyert 2-0-ra, mégpedig Veress Csaba és Veress Zoltán góljával (csereként játszott Veress Attila is, de ő nem tudott feliratkozni a góllistára).
Szabad Föld Kupa már nincs, van viszont közönség, a legutóbbi Magyar Kupa-döntőt, az FTC–Paks mérkőzést (0-2) 51 900-an tekintették meg a Puskás Arénában. A negyven évvel korábbi nézőszámhoz képest több mint 17-szeres a fejlődés, noha a játékosok minőségében mínuszos a szorzó. Igaz, az 1984/85-ös bajnoki évad nézőátlaga 1,87-szerese volt napjaink NB I-ének, csak akkor sírtak a 7830 miatt, most meg megy a melldöngetés a 4118 miatt.
Miközben tűnődni kell, van-e ma olyan első osztályú együttes, amely konkurál a 0-5-ös Tatabányával.
BUDAFOK–HONVÉD 2-3 (2-0, 2-2, 2-2)
MNK-nyolcaddöntő, 1985. február 23., Budafok, 3000 néző. Jv.: Hartmann.
Budafok: Raczkó – Ferencz, Stefanits, Illés, Tóth (Csire, 90. perc) – Márton, Wastl, Pozsár (Zemcov, 89.) – Somogyi, Takács, Dobesch.
Honvéd: Andrusch – Sallai, Nagy Antal, Garaba (Gere, 75.), Kerepeczky – Sikesdi (Dózsa, 46.), Gyimesi, Détári – Bodonyi, Dajka, Kovács Kálmán.
Gól: Stefanits (24.), Somogyi (36.), Gere (88.), Dajka (90. és 106.).
