Mindig irigyeltem azokat, akiknek elég csak letenniük a fejüket, s szempillantás alatt már durmolnak is, függetlenül attól, hogy mellettük valaki horkolva húzza épp a lóbőrt, vagy kislámpa fénye mellett olvassa az épp aktuális olvasnivalót. Az ilyen embert nem zavarja se a túlzott zaj, se a végtelen csend. Nem vizslatja át a szállodai matrac rugóit, s nem válogatja legalább fél órán át a különböző méretű és töltetű párnákat a lakberendezési boltban, a fejét jobbra-balra hajlítva, a vánkost maga alá gyűrve, vajon melyik lenne számára a legideálisabb. A nagymama ötven éves, az összeállt tollcsomóktól hepehupás párnáján ugyanúgy álomra szenderül, mint a formatervezett, ergonomikus csodákon. Nem törődik azzal sem, milyen takaróba burkolózzon, nem váltogatja azokat évszakonként, s nem keres hetekig szatén ágyneműhuzatot, hogy aztán annak selymes hidegségétől várja nyári kánikulában az enyhülést. S persze az efféle jótét lélek nem vesz memóriahabos matracot sem, amitől elsőre persze mindjárt frászt kapna, eszébe jutva megannyi izgalmas horror film arról, miként merülnek el a süllyesztőben az ágyba bevackoló földi halandók. Nem viselnek okos órát sem éjszaka, hogy aztán reggel első dolguk legyen megnézni, hány percet töltöttek mély alvásban, s mennyit aludtak felületesen.
Az ilyen jó alvók füle mellett tényleg ágyút sütögethetnek el.
Mindebből kiderül, hogy én nem ezen szerencsések táborát gyarapítom, noha nem jellemző rám a másik véglet sem: az egész éjszaka kukorékolás, az ide-oda hánykolódás, birkák és bárányok számolgatása, éjszakai falásrohamok, hajnali alkotókedv és hasonló szélsőséges szokások. Jómagam leginkább a „rigolyásan elalvók” közé tartozom, akiknek fontos a sötétség, a csend, a télen-nyáron nyitott ablakon beáramló friss levegő, s ha ez megvan, onnantól békésen végigalusszák az előttük álló hét-nyolc órányi időt.
Kivéve, ha odakintről valamilyen megmagyarázhatatlan zaj szűrődik be éjfél körül a távolból, mégis, mintha a fülünkben duruzsolna a magas frekvenciájú, monoton motorhang. S mikor már azt hinnénk, végleg tovaszáll, felerősödik újra. Helikopter nem lehet, legalábbis reméljük, hogy nem köröz ilyesmi a fejünk fölött több órán át éjjel, s kizárnánk a quadosokat is, noha ők napközben tudnak meglepetést okozni, amikor ezerrel elszáguldanak a ház előtti murvás úton. Mamuszban, télikabátban kibotorkálunk, s meglepve látjuk, hogy a szemközti dombon fény játszik, előbb balra, aztán jobbra világítva meg a szőlősorokat. Onnan jön a hang is, felerősödve, mintha valami szellemjáró munkagép csakis most, az éjszakai órákban tudná elképzelni a szorgoskodást odafent.
Másnap aztán a helyiektől megtudjuk: errefelé ez normális, „fagyon szántásnak” hívják. A traktor kereke ilyenkor nem süpped be a sárba, de az ekevas képes belemélyedni a csak a felületén átfagyott föld alsóbb rétegeibe. Így aztán a magunk részéről immár kétszer olyan erősen óhajtjuk a tavaszt, a fagyok múlását, s vele éjszakáink csendesebb nyugodalmát.