András nemrégiben múlt negyvenhárom éves, felesége több éve, harmincnégy évesen halt meg, amikor második gyermekük már ott mocorgott a hasában. A huszonnegyedik hétben volt. A hatszáz dekagrammos csöppséget császármetszéssel hozták világra. Órákkal később agresszív rák következtében elhunyt az édesanya és a feleség. A férfinek elmondták az orvosok, hogy mindent megtesznek a koraszülött csecsemőért, de nem tudnak garanciát vállalni, hogy megmenthetik az életét. András ezekben a viharos napokban tudta meg, hogy kislánya lehetséges halálának esélyei sajnos jóval nagyobbak, mint az életben maradásé. Az orvostudomány minden lehetséges eszközzel felsorakozott a kislány mellett, de nem tudhatta senki, ez mire lesz elég. Fiúk ekkor hároméves volt. El sem tudom képzelni, hogyan volt képes, hogyan lehetett elmondani neki, hogy édesanyja nincs többé. Még akkor sem, ha látta betegen, ha a hetekig otthon ápolt anyát akár tudta, akár nem, elkísérte szinte a halál kapujáig.
De ezekben a napokban nem nagyon maradt tere a gondolkodásnak. Versenyt futottak az idővel.
Az apa ideje jelentős részében ott állt, ült, tépelődött és reménykedett az inkubátor mellett. Folytonosan nézte és hallgatta, hogy lélegzik-e még a kislánya.
Minden múló nap erősítette a hitet benne és az orvosokban, hogy az élet győzhet. Ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy nem lefutott a maratoni hosszúságúnak tűnő, az életben maradásért folyó verseny, aminek nem egyhamar lesz vége. Időt nyertek, de életért folyó küzdelmet egyelőre nem. Ilyen körülmények mellett temették el a pszichológusként dolgozó édesanyát.
Andrásnak lassan-lassan akadtak félórái, hogy igyekezzen végiggondolni az előttük álló családi életet. Kislánya súlya folyamatosan gyarapodott, és ha hónapokat feküdt is a gyerekkórházban, eljött a nap, amikor egészségesnek nyilvánították, és apukája haza vihette. Ahogy karjába a csecsemővel megállt a gyerekszoba közepén, hirtelen arra gondolt: mennyire másként tervezték ezt a pillanatot. Az élet milyen alattomos forgatókönyvében szerepelhet, és ki írhatta olyanra, hogy fiatal felesége meghaljon? Hogy anya nélkül kell felnőnie a gyerekeiknek? Az apa tudta, ha mindent megtesz, akkor is képtelen lesz pótolni a pótolhatatlant.
Ebből a helyzetből kellett kihoznia a legjobbat. Rajta tényleg nem múlott semmi. Ám amikor már kezdtek némileg egyenesbe kerülni a dolgok, és élte a család a kényszerűen a háromtagúra szűkült életét, és András beletanult szinte mindenbe, amibe ilyen kisgyerekek mellett kell, egy reggel arra ébredt, hogy szinte elviselhetetlen fájdalmat érez altestében. Két nappal később kiderült, hogy hererák támadta meg. Azonnal megkezdődtek a kezelések, majd jött a műtét. A halál kísértete újból megjelent a család égboltján.
Nem halhatok meg – parancsolt magára a férfi a legreménytelenebb és legfájdalmasabb időszakokban. Meggyógyult, és nemrégiben mára ötéves fia megkérdezte tőle: Apa, neked soha nem lesz barátnőd? Az élet szavai voltak ezek. András elmosolyodott.