kisebbségek;külhoni magyarok;

„Akkor leszek sikeres, ha elfogadó vagyok”

Bár addig még több mint egy év van hátra, különböző jelekből már arra következtethetünk, hogy ráfordultunk a jövő évi választásokra, az ígéretek mezsgyéjére léptünk. Sok téma mellett előkerül majd a határon túl élő magyarok helyzete, lesz pénzosztás, amit a nyuszin kívül majd a kisebbségpolitikára fognak, pedig csak szavazatvásárlásra akarnak felhasználni – gondoljuk mi, az anyaországban élő többségi társadalom. És olykor így vélik a gazdasági vagy politikai okokból önkéntesen külföldre távozott honfitársaink is. Horváth András Csaba kisebbségpolitikai szakértőt arról kérdeztük, miért fontos az nekünk, anyaországban élő magyaroknak, hogyan élnek azok az állampolgárok, akik történetesen szintén magyarok, de hozzánk képest külföldön, bár a mi területünkből kiszakított ország egy részében, a közös határaink mentén élnek. Ahhoz, hogy megértsem vonzódását a téma iránt, először elmesélte, mi motiválta, hogy ezzel foglalkozva, a téma szakértőjévé váljon. Az interjú első részét olvashatják. 

Édesapám egyetemet végzett ember volt, amíg édesanyám a származása okán nem tanulhatott felsőfokú iskolában. Ő egy vidéki, iparos családból származott, az édesapja asztalosmester volt egy inassal, ami az akkori mérce alapján okot adott arra, hogy burzsoá osztályidegennek tekintsék, és mint olyannak, 1953-ban a felvételi lapját egy mozdulattal széttépjék, ezzel megakadályozva egy reményteli karrier lehetőségét. Ebből kiindulva édesanyám arra biztatott, hogy érettségi után tanuljak szakmát, édesapám viszont azt javasolta, menjek valamelyik egyetemre, mert a papír mindig jól jön az életben, otthon lesz koszt-kvártély, csak tanuljak.

Így az addig hosszú hajú, gitározgató, ám a gimnáziumban már erős közösséget maga köré szervező András, a jóképű, ígéretes srác felvételizett az ELTE tanárképzőjének magyar-történelem szakára, amit 1988-ban elvégzett.

Az egyetem alatti kötelező félévi gyakorlata egy békásmegyeri iskolában csak arra volt jó, hogy még mielőtt pályára lépett volna, elhagyta azt. Az is arra ösztönözte, hogy akkor már „seftelgetett”, és megérezte, hogy a kereskedelem jobban fekszik neki, minthogy egy százfős, nők által dominált pedagóguskarban dolgozzon, meglehetősen szerény bérezésért.

„Farmert, karórát, videokazettát, és egyéb, akkoriban kurrens cikkeket forgalmaztunk egy barátommal. A Római-parti kemping mellett volt a havernak egy üzlete, de jártuk az akkori lengyel piacokat is. Megraktuk a Ladáját és mentünk. A sikereken felbuzdulva elmentem egy külkereskedelmi iskolába, hogy háttértudást szerezzek a gyakorlat mellé, és felsőfokú kereskedelmi üzletkötő másoddiplomát szereztem. Amikor az meglett, magyar vállalkozók külföldi terjeszkedését segítettem, majd Csehszlovákiában, később Csehországban Kárpátalján, Ukrajnában, aztán végül Erdélyben, Romániában vettem át vagy alapítottam vegyesvállalatokat, amelyeknek magyarországi kötődése volt.”

Így ismerkedett meg testközelből a helyi kisebbségben élő magyarokkal. Amikor egy svéd cég képviseletében az erdélyi szászok egyik néhai központjába, Brassóba került egy svéd-román céghez menedzsernek, akkor kezdett magyarságpolitikával, nemzeti kisebbségekkel foglalkozni, és ottragadt egy évtizedre. A történethez az is hozzátartozik, hogy gimnazistaként, a legsötétebb Ceaușescu érában érte őt a végzetes szerelem a madarasi Hargitával, ahol a húsvéti szünetekben sízni tanult, és a miliőn kívül az ott élő emberek közvetlen és barátságos természete is magával ragadta,  megfogta  örökre.

Nem mennék korábbra az időben, de a 2010-es évek elejétől-közepétől bizonyosan még az Orbán kormány is – ugyan mindenféle szabályozás nélkül –, de gyakorlatilag két szakvélemény (klinikai szakpszichológus és pszichiáter), valamint egy szakorvosi (nőgyógyász/urológus) vélemény alapján a születési anyakönyvi kivonatokat kicserélte, és adott egy kérelem alapján újakat a transznemű embereknek. Ebben az időben indult el Oroszországban és Amerikában egy erős antigender lobbi, ami céltáblájára tette a transznemű embereket.