Lendvai Ildikó szerint „…a köznyelvben, pontatlanul, a »fasiszta« szót azonosítani szoktuk a »náci«-val.” Továbbá érti, „hogy pl. Ungváry Rudolf miben látja az analógiát a Mussolini-féle hatalomgyakorlás és a NER között, de az olvasók többsége mást ért ezen a fogalmon, ezért, túlzásnak érezvén, könnyen rálegyint.” (Megmondta a Francót, Népszava, 2025. 02. 15.) Az említett könnyű „legyintés” nem probléma. A szerző ezt nyilván másokra értette. Egyébként is, félreállok, letörölöm. A „szoktuk” viszont probléma.
A helyzet ugyanis egyrészt az, hogy a nemzetiszocialista, fasiszta, nyilas stb. szélsőjobboldali mozgalmaknak és rendszereknek nincs közös, összefoglaló nevük, holott lényegük egy tőről fakad. Ezért jobb híján egyformán fasisztának nevezik ezeket a változatokat is, amikor átfogóan szólnak róluk.
Ebben az értelemben tárgyalják a fasizmust a politikai szakirodalomban. Roger Griffin a fasizmust eleve az összes ilyen irányzat generikus fogalmaként („genus”) határozta meg. Az olasz, spanyol, argentin változatokat éppen az általánosított fasizmus fogalomtól való megkülönböztetés érdekében nevezik szakszerűen „latin fasizmusoknak”. De akár az is elegendő, ha valaki átfutja az Encyclopaedia Britannica vagy akár a Wikipédia angol, német, magyar stb. szócikkeit, és a kérdésben világosság keletkezik. Nincs szó pontatlanságról. A szövegösszefüggésből következik, hogy hogyan értsük a szót.
Az „antifasizmus” kifejezés eleve nemcsak a latin fasizmussal való szembenállást jelenti, hanem például a nácizmusellenes küzdelmet is, azaz az említett összes irányzattal való szembeszegülést. 1939-től kezdve a nyugati hatalmak összefogását is (1941-től a Szovjetunióval kiegészülve) ebben az értelemben nevezték antifasiszta koalíciónak. Mindehhez képest kétségtelenül elhanyagolható, hogy én magam is „A láthatatlan valóság. A fasisztoid mutáció a mai Magyarországon” című, még 2014-ben megjelent könyvemben és összes a tárgyban írott publikációban felhívtam a figyelmet erre a valóban a megértést nehezítő helyzetre.
A helyzet másrészt az, hogy a legjobb tudomásom szerint soha sehol nem írtam azt, hogy az orbáni rendszer a Mussolini-féle hatalomgyakorlással analóg. Ellenkezőleg. Szigorúan megkülönböztettem a Mussolini-féle, a hitleri, nyilas stb. klasszikus eseteket a maiaktól. Ezek többsége 1945-ben akkora történelmi vereséget szenvedett a demokratikus államok és a szovjet összefogása nyomán, hogy nyílt föltámasztásukkal próbálkozni aligha nyerné el a választók többségének támogatását.
Egyelőre. Arról már írtam, hogy a mai magyar, a francia (Le Pen), a német (AfD), meg a Trump, illetve Tino Chrupalla, Geert Wilders, Calin Georgescu, stb. által képviselt törekvések mind a demokrácia álarcában jelennek meg. De Mark Milley tábornok keményebben mondta a minap: Trump egy totális fasiszta.
Természetesen vannak, akik még nem (mint a spanyol Abascal), és akadnak, akik már mintha visszatáncoltak volna (Meloni, Bart De Wever). És ki tudja, majd még hány nemzet politikai világában történik ez meg. Kormányra kerülve megőrzik a választások intézményét, sőt a jogállamiság látszatát is. Viszont a hatalom birtokában kiszorítanak minden érdemleges ellenzéki erőt a kormányzás jogáért való egyenjogú vetélkedésből. Ugyanakkor fokozatosan megszállják saját csatlósaikkal a fékek és ellensúlyok intézményeit (beleértve az alkotmánybíróságot, ahol van), totálisan kiüresítve a szerepüket. Ettől kezdve „törvényesen” csinálnak azt, ami nekik tetsző.
Csak az nem veszi ezt észre, aki nem akarja.
Ezáltal az általános értelemben vett fasizmus átalakult változatai jönnek létre, bár a lényegüket láthatatlanították, hogy a társadalom politikai immunrendszere ne ismerhesse föl őket. Afféle mutációk, melyeket fasisztoidnak nevezek.
Erről a sajátos újjászületésről számos szerző írt (pl. William E. Connolly, Federico Finchelstein, Timothy Snyder, Jason Stanley). Csak éppen a mutáció fogalmát és a „fasisztoid” kifejezést nem használják, bizonyára okkal, mert nem akarnak másokat még jobban elriasztani nehéz fogalmakkal.
Közbevetőleg: mérvadók szerint a természettudományos fogalmak nem használhatók a társadalomtudományok, különösen nem a politika világában. Mélyen igaz - ha puszta, mechanikus „használatról” van szó. Az addig eredetileg a genetikában használt „mutáció” fogalmát azonban idővel más tudományok céljára is elkezdték használni (mintegy „feltörték”), és ezáltal gyümölcsözőnek bizonyult az alkalmazása. Az kétségtelenül üdvözlendő, ha az olvasók figyelmét nem terheljük túl, mert különben legyinthetnek. Meg is mondták nekem már jó másfél évtizede, az első ezzel foglalkozó írásaim idején, hogy ha csak annyit írok le, hogy „fasisz…”, már nem állnak szóba velem mérvadók. Ezen, fájdalmamra, nem tudok segíteni.
Ernst Nolte az elsők egyikeként a két világháború közötti és a második világháború végéig tartó időt mint a „fasizmust a maga korában” írta le. Igaz, a fasizmus (az általános értelemben vett) és vele a szélsőjobboldaliság valóban iszonyatosan meghatározta az euro-atlanti világot. Ahogy vele párhuzamosan a marxizmus-leninizmust zászlajára tűző szovjet (bolsevista) rendszer is a másik oldalon. Ma a fasizmus feltámadásának korát éljük, a demokrácia álarcában. Azaz újra: nem magát a klasszikus fasizmust. Nolte nyomán fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy megéljük a „fasisztoid mutációkat a maguk korában.” Lehet azonban, hogy ez is csak legyintésre méltó túlzás.
Mert tényleg tévedhetek, magam is félek ettől. Hogy igaznak bizonyul-e ez a túlzás, a következő években eldől. Az USA kihátrálásával az is eldől, megmarad-e Ukrajna, vagy prédának dobják – a balti államokkal együtt. A megtorlás pedig maga lesz az iszony. Mi, együtt a szomszédainkkal, újra orosz vazallusok lehetünk. München, 1938. És eldől, hogy túléli-e mindezt a nyugati demokrácia. Akkor majd visszatérünk a „túlzásra”.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.