A szavak már nem szorulnak közénk - Beszédkényszer Locker Dáviddal

Egy szemet ábrázoló festményrészlet látható a könyve borítóján, miközben Beszédkényszer a kötet címe. Érzékszervi keveredés?

Problémás szerző vagyok, és meglehetősen perfekcionista, így nem volt könnyű borítóképet sem találni. Szerencsére van egy költőbarátom, akinek a szülei művészek, és ráírtam, sürgősen kellene egy kép, mert pénteken jön ki a kötet. Ő találta az egyik reneszánsz albumukban ezt a festményt, amely nekem is megragadó volt. Alapvetően ugyanis van egy vállalt személyesség a kötetben, egy életrajziság, és ennek talán legkézenfekvőbb szimbóluma a szem. Másrészt van egy repedés is ezen a szemen, ami egyfajta romlásérzetet, értékvesztettséget ad. És látjuk ennek a személyességnek a sérülékenységét is: sosem lehet teljesen személyes egy vers, csak törekedhet rá. Ez a dinamika az izgalmas tragikuma az irodalomnak. Ám mégiscsak a vers, ami talán a legközelebb lehet az őszinteséghez. A hétköznapjainkban, amikor a nyelvet használjuk, általában felszínesek vagyunk, szétaprózottak, és sokszor öncsalók is. Írni viszont annyit jelent, mint ítéletet tartani magunk fölött (ahogy Ibsen mondja, és a Nyugat mottója is volt). Nem is a szándék hiányzik sokszor az őszinteség felé, hanem maga a nyelv. Amikor elkezdek egy dolgot elmesélni vagy megfogalmazni, olyan, mintha mindig valami kimaradna. Mintha mindig csak egy-egy oldalát tudnám elmondani a dolgoknak, és nem a teljességét. Engem viszont a teljesség érdekel, arra vágyom, ami persze egy kimeríthetetlen, betölthetetlen igény – ez adja a kényszerességet. Hogy újra és újra nekilendülök. Egyszóval az igazmondás vágyából fakad.

A magánéletben is jellemzi a kényszeresség, vagy csak az írást illetően?

Igen, ott is van bennem egy kényszeres igazságigény, nagyon dühít, hogyha azt látom, az emberek hazudnak maguknak vagy a külvilágnak. És ha valós dolgot letagadunk, neurotikussá tesz. A versben tudom leginkább valami egésszé formálni, amik forronganak bennem napközben. Sokszor konfliktuskerülő figura vagyok a magánéletben, de amikor négy fal között vagyok a laptopommal, úgy érzem, hogy kiírhatok mindent, amit igazán gondolok. Olyan ez, mint egy vita, ahol nem tudtál jól érvelni, és utólag jut csak eszedbe, mit kellett volna mondanod. Paradox módon őszintébb tudok lenni írás közben, mint a szétaprózott beszélgetéseink során a kocsmaasztalnál és a konyhapultnál, ahol mindenki reflexből reagál. Mert amikor az ember ír, mégiscsak önref­lexiót gyakorol.

Egy kritika úgy fogalmazott: végül a versbeszélő vidéki fiúból városi lett, és felnőtt annyira, hogy bevallja magának: hiányoznak neki a szülei.

Igen, és egy másik kritikában ez a közhelyessége miatt marasztalódott el. De hát nem ezeken a közhelyeken megy keresztül mindenki? Megpróbál beilleszkedni a szakmájába, átmegy az első párkapcsolatokon, megpróbálja rendbe hozni a kamaszkorra megroggyant kapcsolatát a szüleivel, méghozzá éppen azáltal, hogy megérti: ők is emberek. Szerintem ezek fontos stációk az ember életében, amelyeket meg kell írni – mert ez az életünk.

Mindamellett az egész köteten végighúzódik a vidékiség miatti átmenetiség, a sehova nem tartozás, ami tulajdonképpen az egyik belső konfliktust adja. Ön szerint hogyan lehetne ebből erőt kovácsolni? Hiszen ennek van egy olyan pozitívuma is, hogy két világban is ismerős, otthonos.

Van számos előnye is, tény. Például, mivel az ember kívülről jön, jobban látja a magyar értelmiség habitusait, impulzusformáit, hibáit. Aki beleszületik ebbe, az elsajátít bizonyos beszédmódokat, reflexeket, amikkel leírja a világot. Én kívülről jobban észreveszem ezek hiányait, vakfoltjait, abszurditásait. Ez mindenképp előnyös, mert így tudod megváltoztatni jobb irányba a dolgokat, akár az irodalmi szakmát, akár a társadalmat. Ez ambíciót, motivációt is ad. És fordítva szintén igaz: mivel én olyan kulturális tőkét sajátítok el, amellyel a felmenőim nem rendelkeztek, jobban látom, miből fakadnak a problémáik; milyen transzgenerációs traumák, történelmi sérelmek, tanult tehetetlenségek gátolják őket. Itt is segít a távolodás, a kívül kerülés perspektívája. Hiszen a vidéki magyarokat is reflexek irányítják, amikre nem látnak rá kívülről, mert már így csinálta a nagyfater is, a dédanyám is, én is. A társadalmi kondíciók nagyon meghatároznak minket, és ezekből nehéz kilépni, hiszen amikor az ember benne van, automatikusan elfogadja. Én távolodva már könnyebben rálátok, ez persze egyfajta otthontalanságot is eredményez – de hát erről szól a kötet.

Párbeszédre invitálja az olvasót. A kötet végére mégis eljut a beszédkényszertől és a párbeszédtől a hallgatásig és csöndig. Azt írja erről a csöndről, hogy ez jó, a megértés, az elfogadás csöndje. Ugyanakkor értelmezhető akár úgy is, hogy nincs már közös nevező, már nincs értelme a beszédnek, hiszen elbeszélünk csak egymás mellett.

Én ezt a kötet végén egy pozitív csendnek szántam, még ha csupán ideiglenes is ez a nyugalom. Ebben a csöndben már nem a másik meg- és legyőzése a cél, hanem a kompromisszumkeresés. És szerintem sokszor a legtöbb, amihez eljuthatunk – akár a saját szeretteinkkel kapcsolatban is –, az az, hogy rájövünk, nem kell mindenben igazunknak lennie. Hogy nem a másik igazságaiért vagy épp tévedéseiért szeretjük őt. Hanem sokszor azok ellenére. Ha ezt belátjuk, akkor jöhet létre olyan megértésmozzanat, amelynek a csönd a közege. Valahogy ez a költészetnek is a paradoxona – annak az intimitásnak a megteremtésére törekszik, amelyet nem a szavak adnak meg, hanem pont akkor keletkezik, amikor a szavak már nem szorulnak közénk.
Mindamellett ennek a csöndnek mégiscsak az első lépése, hogy beszélünk egymással. Hiszek abban, hogyha beszélgetünk, beszélünk magunkról, az előbb-utóbb van esély, hogy megértsük egymást. Ez lehet a módja és feltétele, hogy valahogy közeledjünk egymáshoz. Erre a közeledésre hívom tulajdonképpen az olvasót, hiszen mégiscsak egy országban élünk, fontos lenne, hogy beszélgessünk egymással.
A csend pedig nem feltétlen a beszéd hiánya, hanem egy magasabb szintű kommunikálás. Egy kritikus fel is rótta, hogy túl happy endes neki így ez a kötet. Ám azt gondolom, ezek a csöndek csak pillanatokra teremthetők meg, azután ismét visszazuhanunk a hétköznapokba. Ezért az a csönd, ami a végén van, újra meg fog szűnni, és annak a figurának, aki éppen hazatért, előbb-utóbb újra el kell indulnia. Ha van a számomra olyannyira fontos német romantikának központi gondolata, akkor az talán éppen az, hogy sosem lehetünk véglegesen otthon sehol, amerre tartunk az mégis: mindig hazafelé. Ezen örök keresés miatt van, hogy minden hazatérés csak ideiglenes.

Ars poeticájához hozzátartozik az is, hogy nem a fájdalomról akar írni, hanem a szinte már giccsbe hajló szépségről. Ehhez képest maga a kötet nagyon is a hétköznapi dolgokról és belső gyötrelmekről szól, ráadásul élőbeszédszerűen. Fura paradoxon ez.

Majdnem mindig paradoxonból indulok ki, azt hiszem. Különben, ha már itt tartunk, nem hiába éltetik annyira a romantikusok a paradoxonokat: mert a paradoxon az, amit nem lehet soha kimeríteni, nem lehet rá választ adni, ez is örök keresésre indít. A hétköznapiság, élőbeszédszerűség épp abból fakad, hogy olyanra vágyok – nevezzük ezt szépségnek, transzcendensnek, vagy Csodának –, ami nem lehet az enyém. Nekem, nekünk már a romantika is csak nosztalgia tárgya lehet. Mindamellett, ha már egyszer őszintén akarok írni, ezzel a hétköznapi regiszterrel tudom színre vinni azt a varázstalanított banalitást, amelyben élünk. Szerb Antalnak is, aki a doktori témám, ez az állandó kettősség a lényege, emiatt is érezzük olyan korszerűnek. Ennek ellenére célom volt a versek végén egy kicsit megemelni, visszájára fordítani a dolgokat. Jól szórakoztam mindeközben, tetszett, ahogy ezek működnek. És talán ad egy egységet is a kötetnek ez a technika.

Markánsan és szókimondón szembe is megy a mostani trendekkel, egykori tanárai felfogásával, posztmodernnel. Lett ennek valamiféle visszhangja?

Azt mondanám, hogy inkább a szakmán belül volt visszhangja a kötetnek. Így, hogy elfogyott az első kiadásom, végülis mondhatom „közönségsikernek” – de hát ezt el kell osztani azzal, hogy a kortárs fiatal líra finoman szólva is egy rétegműfaj. Persze, azt gondoltam, ha ilyen szinten belemegyek a normákba, majd nagyobb elánnal jönnek helyre tenni. Szóval akkora nagy irritációt nem okozott, mint számítottam rá. Persze ma már a generációnkban mind többünknél dominál az a személyesség, amelyet én anno még provokációnak szántam. Rájöttek a fiatalok, lehet alanyi verset írni, az nem gáz. Hiába hallgattam, hogy már meghaladott, most mégis sokan valamilyen autófikciót, önéletrajzi művet írnak, és egyáltalán nem ódzkodnak attól, hogy a szerzői identitást az elbeszélővel vagy versbeszélővel azonosként jelenjen meg.

+1 KÉRDÉS
Nagyon sok verse arról szól, hogyan viszonyul magához az irodalomhoz és a mostani irodalmi közeghez. Nem tartott tőle, hogy túlságosan belterjes lesz a kötet?

Szerintem kispályás vagyok a belterjességi versenyben. Persze a kérdés némileg bennem is felmerült, de úgy voltam vele, hogy lehet, hogy nem mindenki tudja, mit jelent a Három holló, hogy miért egy fontos irodalmi helyszín, de a szorongás, a beilleszkedési vágy, a honvágy, amik ott ellepik a beszélőt, szerintem mindenki által ismerősek, így bele tudja az életét olvasni ezekbe a szövegekbe. Másrészt pedig valljuk be, mindenki szeret kicsit bekukkantani az írók budoárjába.