Kertai Csenger: A kereső imája

Ki vagy Te, szétszálazhatatlan, magával ragadó, lebontott kupolájú üresség, amin keresztül csak valami derengés fogad, rezgő kánikula, darabos levegő? Mi van a bensődben? Mit engedsz keresztül, és hogy jutsz oda hozzám? Mit mondjak, ha végre találkozunk?
Előveszi a kenyeret és a bort, kirakja az asztalra. Szürkeség, a nap még nem kelt fel, de Ő már lázasan kutatja az egyetlen dolgot, amihez ért. A derengést. A két napszak közötti időt, ami még nem Az, és már nem Ez, a pillanatot, amit derengésnek hívhatunk. Por szitál, még nem látszik, csak érzi, hogy szellőztetnie kéne. Mondjuk akkor nem látná a porból készült létrát, amin mászik fel a fény, akkor nem látná kísérlete tárgyát. Mögötte mosatlan, rászáradt maradék. Nem igénytelen, de most már két napja nem mosogatott. Lekötötte figyelmét a tavasz, ami hirtelen ragyogású, éles fényekkel lepte meg. Már nem is hitt a tavaszban, de most be kellett látnia, hogy mégiscsak létezik az, aki rügybe borítja a fákat, és megpucolja az ablakait zsenge tavaszi esővel.
Kinézett, és akkor végre ott volt. Még nem látszódott semmi, de benne volt a levegőben, hogy mindjárt áttöri a szürke burkot valami. Előbb a tudatba lépnek be a dolgok – nyugalomban regisztrálta ezt, nem próbált ellenállni. Érezte és érezték a madarak is, hogy itt van Ő, és egy pillanatig csend volt. Halálos, néma csend. Az este utolsó megpróbáltatása. Aztán, mintha kipukkadt volna távol, messze egy könnyű buborék, abban a pillanatban megjelentek az első fények. Tompán visszhangzott a pukkanás a fülében, de nem zavarta, az átmenetek fontosak – gondolta, anélkül nem lehetne figyelni egyszerre több dologra is. Becsukta a szemét, belülről töltekezett a látvánnyal, a derengés most benne fejlett ki valamivé, ami csak az Övé, és nem megosztható, vagyis nagy üggyel-bajjal átadható valami más formában.
Belülről próbálta megérteni a derengést, belülről szerette volna kiszínezni a pukkanást a narancs repedéssel az égen, ami lassan beszivárgott kívülről. A szemhéja nem elég erős, sokkal inkább olyan, mint egy zsírpapír, amin az átszüremlő fények kiegészítették a belső képet. Többezredjére nézte a derengést, ami megint teljesen máshogy jelentkezett. Volt már tapasztalata erről, nem lepődött meg, de tudta, hogy valamit mondania kell róla, valahogy le kell írnia a derengést, ami még nem Az, és már nem is Ez, hanem a kettő közötti pillanat. Kinyitotta a szemét. Tavaszi földek bucskáztak hozzá, friss föld és eső illata. Beitta a napfényt, beitta a ragyogást, de a derengés már nem volt az övé. Holnap újra próbálkozik. Akkor is, ha nagyjából biztos volt benne, hogy konkrét eredményre nem jut. A derengés finom vonalai – mint az érhálózat – viszont egyre nagyobb felületen kapaszkodnak meg a Világ szövetén, és neki csupán ez a feladata – gondolta, hogy magát így adja tovább. A derengésből valahova máshova. Mindig meglepték a kis hajszálerek, amik egy-egy derengés után kapaszkodtak ki belőle tovább, hogy új tájakat tapogassanak le. Komplex érhálózata a sötétből és a fényből is táplálkozott, ezért benne volt a viszontagság és a beteljesültség is. Az Ő feladata volt a kettőt nélkülözve beszélni a derengésről. Úgy beszélt róla, hogy sohasem tudta, mit fog mondani. Mert mindig a derengés beszélt belőle.