Az erdőben csend van. Csak a dobbantások hangja töri meg.
Áramlik a vér a fiatal nő ereiben. Ütemesen teszi egyik lábát a másik elé, szíve a léptei ritmusára ver. Az ösvény mellett ücsörgő nyúl hegyezni kezdi a fülét, majd eltűnik a bokrok között, amikor a futó közelebb ér hozzá. A nő az erdőben lévő összes életformát érzékeli. A bokrok mélyére húzódó nyulat. A kis tisztáson legelésző három szarvast. A vakondtúrás körül kaparászó rókát, amely mit sem törődik vele. És még annyi minden mást észrevesz. Hallja lehullani a levelekről az előző esti eső utolsó cseppjeit. Hallja a suttogó lombkoronákat, amelyek a felhők között átfurakodó napról beszélnek. Legelteti a szemét a köveken kúszó mohán és a fák törzsén elterülő zuzmón. Érzi annak a víznek az illatát, amelyet a növények a földből felszívva az utolsó szegletükig is eljuttatnak, mintha a saját vérük lenne. Érzi, ahogy a levelek belélegzik a szén-dioxidot, és segítenek azzá az oxigénné változtatni, amit ő minden egyes lélegzetvétellel beszív. Olykor, a fenyők között megpillant párat a nagyváros épületei közül, amelyek előbukkannak az erdő mögül.
Jól ismeri az útvonalat. Eleinte mindig magával vitte a telefonját, hogy el tudjon igazodni a dombot keresztül-kasul átszelő túraútvonalak és futóösvények között, de már nincs rá szüksége. Az út egyre meredekebb lesz, és ösvénnyé alakul. Ő követi a mountain bike-ok által hátrahagyott nyomokat a földben. Hirtelenjében megtorpan. Egy szarvas van az ösvényen, alig húsz méterre tőle. Egyenesen rá néz. A nő óvatosan, el ne riassza, a táskájába nyúl, hogy kivegye a telefonját, és lefényképezze. Ekkor jön rá, hogy otthon hagyta a telefont. A szarvas rezzenéstelenül áll, őt figyeli. A nő ráköszön. Az állat még mindig őt nézi. A futó tesz pár lépést. A szarvas megrázza a fejét. Mi az? Ne menjek tovább? A szarvas ismét ingatni kezdi a fejét, mintha egy legyet akarna elhessegetni. A nő felnevet. Bocs, de nekem is jogom van itt lenni, és szeretnék továbbmenni. Úgy tűnik, ez nem győzi meg az állatot. A nő arra gondol, hogy ha ismét elindul, a szarvas majd odébbáll. Elkezd lassan kocogni. Megtesz tíz métert, de a szarvas meg sem moccan. Nem állok meg. Még öt méter. A szarvas nem fut el. Most már bármelyik pillanatban megteheti. Menj már! Még két méter. Tűnés, lendíti meg a karját a futó. A szarvas az utolsó pillanatban ugrik egyet, és eltűnik a bokorban. A nő szíve zakatol. Egyenetlen tempóban lépked. Próbál nyugodtan lélegezni.
Nem hiszem el, gondolja. Valami nincs rendjén ezzel az állattal. Lehet, hogy veszett? Az nem lehet. A nő fut tovább, követi a mountain bike-osok útvonalát. Felpillant az égre. Mintha a nap eltűnt volna a felhők mögött, de egyébként is nemsokára lebukik a domb mögé. Már egy órája fut. Elhatározza, hogy a következő kereszteződésnél hazafelé veszi az irányt. A kereszteződés alig fél kilométere van.
A nő élénksárga cipője a puha talajba süpped. Dobbantása megtöri a békés csendet. Előre-hátra lóbálja a karját, hogy jobban tudjon haladni. A pólója hátán lévő narancssárga csík túlharsogja az erdő visszafogott színeit. A levelek mérgesen zörögnek a szélben. A zörgés recsegéssé fajul. A nő ismét körbenéz. A fák teteje már nem zöld. Fekete. Fekete tollak borítják, amelyek csapkodnak a szélben. Varjak. Az összes fa tele van varjúval. Ismeri ezeket a madarakat. A házával szemközti parkban sok van belőlük. De még soha nem látott ennyit egyszerre.
Elkezd gyorsabban futni. Talán vihar közeleg. Az állatok megérzik az ilyesmit. Az ösvényre összpontosít, amikor feltűnik neki, hogy valami csipkedi a haját. Azonnal elkezd csapkodni a karjával – és tollakba gabalyodik a keze. Felsikolt. A varjú belemélyesztette a karmát a hajába. A nő megrázza a fejét, és még gyorsabban fut. Hagyj békén! Menj el! A varjú csettegve szól a társaihoz. A nő nem mer hátranézni. Szerencsére már nagyon közel a kereszteződés.
De még mindig nem ért oda. A növények továbbra is suttognak, és az élet veleje lüktet a természetben. A futó már nem részese a körülötte lévő életnek. Egyre nagyobb gyökerek nyúlnak át az ösvényen. Egyre több csalán bontja ki levelét, hogy megpróbáljon a lábába csípni. Egyre sűrűbb lesz az erdő. Egyre lejjebb ereszkednek az ágak. A nő nyakán izzadság folyik le a mellére. Folyamatosan át kell lépnie a gyökereken, és be kell húznia a nyakát, hogy ne csapjanak az arcába az ágak. Nem létezik, hogy ilyen hanyagul tisztították meg ezt az ösvényt. Nem egy elvadult dzsungelben vagyunk, hanem a civilizációban, a fene egye meg!
Valami leszakítja a narancssárga csíkot a pólójáról. Megy tovább. Nem tud ennél gyorsabban futni. A növények még jobban összezárnak, mintha meg akarnák fogni. Mohó szeretőkként kapnak a lába és a meztelen karja után. Egy gyökér fut át az ösvényen. A nő megbotlik benne. Hasra esik, a talajon fekszik. Érzi az erdő ízét. Mohás, gyantás, keserű, édes, földes. Benövi a lábát. A zöld takaróként teríti be a sárga cipőjét és a vádliját. Érzi az erdőt a nyelvén. Borostyán futja be az arcát, átszövi a haját, a kilazult kontyát. A gyökér, amelyikben megbotlott, a karja köré tekeredik. Levelek esnek le az égből, és beborítják élénk színű ruháját. Az erdő elnyeli őt. Vére keresztüláramlik a gyökereken és a fákon. Eléri a fák tetejét. Valahol károgni kezd egy varjú. Megjelenik egy nyúl, és rágcsálni kezd egy pitypangot. A nő beissza a napot, és belélegzi a szén-dioxidot. Alatta, az erdőben egy futó belélegzi az általa kilehelt oxigént.
Ballai Mária fordítása
