Minden bizonnyal rossz ember vagyok, mivel végtelenül boldoggá tesz, ha valaki más pórul jár. Minél nagyobb balszerencse éri őt, nekem annál jobb lesz a kedvem. A minap is nevetve olvastam a nyugdíjas néniről szóló cikket, aki húszmillió forintot utalt át a magukat banki alkalmazottnak kiadó csalók folyószámlájára. Vagy vegyük például az azt megelőző alkalmat, amikor a pékségben, sorban állás közben az előttem lévő megbotlott valamiben, és kávéját magára öntve elesett. Egész nap mosolyt csalt az arcomra, amikor felidéztem magamban az esetet. Észrevettem, hogy a férjem nem osztozik feltétlen az örömömben. Születésnapomra egy könyvvel lepett meg, mivel tudja, hogy szeretek olvasni. Lelkendezve bontottam ki az ajándékot, mert közben arra gondoltam, hogy biztosan megint melléfogott, és egy újabb hasznavehetetlen könyvre esett a választása. Nem lőttem teljesen mellé, a könyv ugyanis az együttérzésre való képességet taglalta, hogy milyen fontos a másik helyébe képzelnünk magunkat, hiszen akkor megérthetjük az ő motivációit. Motivációit? – húztam fel kérdőn a szemöldökömet. – Igen, hogy mi is lehet a másik fél szándéka. Lehet, hogy a szomszédodnak csak rossz napja volt, amikor elküldte azt a sértő SMS-t, és valójában nem utál téged, érted? – magyarázta elgyötört arccal a férjem. Persze hogy nem értettem, de mit felelhettem volna neki? Később, amikor kimentem egyet levegőzni az utcára, a könyvet a legközelebbi kukába hajítottam. Fel-felbuggyant belőlem a nevetés, ahogy elképzeltem, hogy majd egy hajléktalan veszi kézbe a könyvet, és azon fog tűnődni, miközben lapozgatja, hogy ő maga mire ment azzal, hogy egész életében empatikus volt. Végül nem úgy lett, ahogy hittem, mert a férjem másnap reggel, munkába menet észrevette a szemetes mellé hajított könyvet. Mikor hazaért, remegő hangon vont kérdőre, és a mosolyom kiborította. Azt mondta, hogy ő már nem tud szeretni valakit, aki csak akkor boldog igazán, amikor mások szenvednek. Odaléptem hozzá, és letöröltem a könnyeit. Azt feleltem neki, hogy ez igazán nem olyan nehéz dolog, és arra biztattam, hogy vallja be nyugodtan, hogy ő is érzett némi elégtételt, amikor múlt héten őhelyette azt a másik férfit ütötte el az autó. Elborzadva húzódott el tőlem, bement a hálószobánkba, egy sporttáskába pakolta a holmiját, és otthagyott. Az ajtóból visszanézve megjegyezte, hogy enyém lehet minden, mert ő semmire sem tart igényt a házasságunkból. Miután becsukta maga mögött az ajtót, bevallom, rövid időre elszontyolodtam, de aztán eszembe jutott, hogy mennyire jól jártam, és ő mennyire melléfogott. Elmélázva léptem a konyhapulthoz, ahol megtaláltam az utolsó szem savanyú cukrot, amit tegnap vásároltam. Gyerekkorom óta imádtam azt a hihetetlenül savanyú ízt. Most azonban mohó voltam, és figyelmetlen. A cukorka a torkomon akadt, hiába köhögtem és csapkodtam a mellkasomat, sehogy sem mozdult el a helyéről. Folyt rólam a víz, és könnybe lábadt a szemem. Megkapaszkodtam a konyhapultban, és emlékszem, az volt életem utolsó gondolata, hogy tulajdonképpen a halálom volt a legnevetségesebb.
