Miniszterelnökünk olykor zavarba ejti azokat az elemzőket, akik az ő jóstehetségét illetően vonnának le következtetéseket. Ha Orbán Viktornak a Neue Zürcher Zeitung számára adott minapi interjújából indulunk ki, azt gondolhatnák, hogy a magyar kormányfőnek pocsék az emberismerete és a helyzetértékelése.
Orbán ugyanis ekképp nyilatkozott a svájci lapnak, amikor a riporter a Vlagyimir Putyinnal ápolt szívélyes viszonyáról kérdezte: „Az elmúlt tizenöt év tapasztalata az, hogy Magyarország bízhat Oroszországban.” Majd hozzátette: számos megállapodást kötött már az orosz despotával, aki idáig mindig tartotta a szavát. Tudjuk persze, hogy 2009-es moszkvai látogatása óta hazánk miniszterelnöke egyetlen rossz szót sem hajlandó ejteni „minden oroszok cárjáról”. Orbán naivitással határos jóhiszeműségéről árulkodik viszont, hogy Putyin korántsem szavahihető államférfiként vált híressé/hírhedtté a világpolitika színpadán.
Bő harminc esztendeje született meg a Budapesti Memorandum, melynek orosz aláírói garantálták Ukrajna függetlenségét és határainak sérthetetlenségét. Ezt a megállapodást rúgta fel Putyin előbb a Krím annektálásával, majd a teljes körű invázió megindításával északkeleti szomszédunk ellen. Emlékszünk persze mindannyian Bismarck elhíresült szavaira, melyek szerint „Európa nagy kérdéseit nem beszédekkel és szótöbbséggel, hanem vérrel és vassal döntik el”. Orbánnak az orosz gázhoz, illetve a paksi bővítéshez való esztelen ragaszkodását ismerve mégis feltehetnénk a kérdést: rábízhatjuk-e hazánk energiabiztonságát, sőt, hovatovább jövőjét egy olyan politikusra, aki egy aláírt megállapodást papírrongynak tekint?
Eközben az Alternatíva Németországért elnevezésű neonáci formáció elnökének budapesti vizitje első pillantásra azt a benyomást keltheti bennünk, hogy a magyar kormányfő nem hiába prognosztizálta már hosszú évekkel ezelőtt „a lázadás évét”, vagyis a szélsőjobboldal előretörését az öreg kontinensen. Érdemes szemügyre vennünk a szóban forgó találkozásról készült képeket. Alice Weidel szerény csodálattal tekint fel példaképül választott vendéglátójára, akinek arcán diadalmas elégedettség tükröződik.
Ne akadjunk fenn azon, hogy homofób miniszterelnökünk láthatólag tudomást sem vett tárgyalópartnere szexuális orientációjáról. Már az AfD szellemi elődei sem voltak következetesek ebben a kérdésben. Az SA nevű náci rohamosztag parancsnoka, Ernst Röhm közismerten homoszexuális volt, de Hitler nem ezért rendelte el kivégzését a „hosszú kések éjszakáján”. Az Osztrák Szabadságpárt ikonikus vezéréről, Jörg Haiderről pedig csak tragikus halálát követően vallotta be a párt egyik férfitagja: „Életem férfija volt!” Orbán Viktor efféle apróságokkal különben sem foglalkozik. A lényeg, hogy reményei szerint Weidel fellazítja majd az EU-t, mely értékközösségből ismét az Orbán-család fejőstehenévé válik.
Mégsem hiszem, hogy puszta jóstehetségről van szó: a magyar kormányfő tett is az AfD megerősödéséért. Leginkább azzal, hogy tíz éve tudatosan rászabadította a német nyelvterületre a bevándorlók tömegeit, ettől remélve a berlini hatalomátvételt.
