Időről időre felvetődik, miként lehetne növelni a sikeres szervtranszplantációk számát. Az életkor kitolódásával ugyanis egyre több embernél alakulnak ki olyan betegségek, amelyeket csak így lehet gyógyítani. A szervtranszplantációnak két fő kategóriája van; a cadaver, amikor halottból eltávolított szerveket ültetnek be, illetve az élők közötti szervadományozás. Nyilvánvaló, hogy a két kategória esetén teljesen más etikai és jogi kérdések merülnek fel. Mindezekről Sándor Judit bioetikust, jogászt, a CEU tanárát kérdeztük.
Hazánkban főleg halottakból eltávolított szerveket ültetnek át, ami nem meglepő, hiszen az elhunytakból egyszerre több szerv távolítható el, és nem merül fel a donor egészségének védelme. Az eljárás sikere a halál megállapításának kritériumain, a jó infrastruktúrán, a felkészül transzplantációs orvosi teamen és regisztrációs rendszeren múlik. A magyar szabályozás szerint halottból szerv, illetve szövet eltávolítására átültetés céljából akkor kerülhet sor, ha az elhunyt életében ez ellen nem tett tiltakozó nyilatkozatot. Tiltakozó nyilatkozatot írásban (közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban) vagy – amennyiben írásbeli nyilatkozatot egyáltalán nem, vagy csak jelentékeny nehézséggel tudna tenni – a kezelőorvosánál, szóban is tehet bárki.
A halottból való szervkivétel előzetes feltétele továbbá, hogy az agyhalál beálltát egy háromtagú orvosi bizottság tagjai – véleményüket egymástól függetlenül kialakítva – egybehangzóan megállapítsák.
Sándor Judit elmondta: az egyik legjobb szervkoordinátori rendszer Spanyolországban működik, amely mögött komoly képzés, felvilágosító munka és jó infrastruktúra áll. Az országban úgynevezett puha opting out rendszer működik, azaz azt vélelmezik, hogy mindenki szervdonor, de az elhunytak családtagjainak van végső döntési joguk. Spanyolországban tíz családból nyolc beleegyezik az adományozásba. „Az, hogy valaki a halála után is segíthet másokon, benne van a közgondolkodásban, még Almodóvar is foglalkozott ezzel a témával egy filmjében, a Mindent anyámról című művében láthatjuk a koordinátorok kiképzését” – emelte ki a jogász.
Ami az élők közötti adományozást illeti, itt a szabályok a donor és a recipiens kapcsolatára és mindkét fél egészségére összpontosítanak. Hogy ne történhessen visszaélés, általában csak a családtagok között engedik a szervadományozást, és kizárnak bármiféle anyagi juttatást. „De még családtag sem kötelezhető szervadományozósra, bármennyire is alkalmas donornak mutatkozik biológiai szempontból, ha nem akar donor lenni, nem várható el tőle ilyen áldozat!” – világított rá Sándor Judit. A szervadományozós épp azért ingyenes, hogy a donor mindenfajta kényszer nélkül döntsön. A magyar szabályok alapján kivételesen akkor is sor kerülhet szerv adományozására, ha a donor és a recipiens nem rokonok. Ilyenkor együttes kérelmet kell benyújtani a kórházi etikai bizottsághoz, amely akkor járul hozzá a szervkivételhez, ha meggyőződött róla, hogy a donor és a recipiens között szoros érzelmi kapcsolat áll fenn, és az adományozás ellenérték nélkül, valamint kényszertől, fenyegetéstől és megtévesztéstől mentesen történt. „Az önzetlen donor cserébe élete végéig azt érezheti, hogy a szó szoros értelmében életet mentett, és ezert jogos tiszteletet érdemel. Ebbe – véleményem szerint – az is beletartozhat, hogy ha ő szorul később valamilyen költséges orvosi beavatkozásra, ebben előnyt évezzen, de ez nem egy olyan előre kiszámítható előny, mintha a veséjét pénzért adta volna el” – hangsúlyozta a bioetikus.
Kényes kérdés az anyagi ellenszolgáltatás, hiszen egy élő emberből történő átültetés esetében a donornak rengeteg vizsgálaton kell átesnie, amelyek sokszor fájdalmasak, időigényesek, és legrosszabb esetben a saját életét is kockáztathatja azzal, hogy szervet adományoz.
