A polgármester megsértődött. A huszonkettes országgyűlési választás után sértődött meg. A választás után a Népszavában 2022. április 28-án megjelent cikkemben Husz Jánost idéztem. A cseh prédikátor vértanú, amikor a máglyájához rőzsét cipelő anyókát meglátta, felkiáltott: „Ó szent együgyűség!” Ezt az idézetet illesztettem a választásról szóló bánatosan elemző írásomba.
Körlevélben időnként felajánlom intézményeknek és településeknek ingyenesen letölthető regényeimet vagy bűn- és balesetmegelőző könyveimet. A listán polgármesterek neve is szerepel, abban a reményben, hogy legalább az ingyen irodalom továbbításával támogatják az olvasás népszerűsítését, vagy megmentik a helységükben élő és figyelmetlen gyerekek épségét, életét. A sok köszönő levéllel ellentétben a fentemlített polgármester emailben arra kért, töröljem nevét a körlevél listájáról. Nem akar attól az írótól levelet kapni, aki őt „szent együgyűnek” nevezi. Illendőségből bocsánatot kértem tőle, és természetesen töröltem az elérhetőségét.
Miért jutott eszembe mindez éppen most? Mert valaki azt bizonygatta, hogy az emberek alapvetően ostobák, amint erről Harari is említést tesz a 21 lecke a 21. századra című könyvében.
Ha végiggondolom a történelmet meg mai életünket, sajnos el kell ismernem a jelző igazságát, azzal a kiegészítéssel, hogy: IS. Mi, emberek ostobák is lehetünk. Ostobák is, okosak is. Ebben ostobák, abban okosak. Munkánkban, szeretkezésünkben, konyhánkban, kertünkben és még számtalan más területen többnyire okosak. (Nem mindenben és nem mindenki!) Más dolgokban, vásárlásban, pénzgazdálkodásban, párválasztásban, országos vagy történelmi ügyekben ostobák. (Nem mindenki! Akinek nem inge…)
Alkalmi ostobaságunkat két tényező határozza meg. Az egyik a neveltetésünk.
Az elmúlt évtizedekben, évszázadokban, évezredekben, valljuk be, – többnyire önhibájukon kívül – tudatlan szülők, potenciális rabszolgákat képző nevelők, no meg uralkodó csoportok, államvezetők nevelték emberi robotokká az ifjúságot. (Mondhatnám: természetellenes intelligenciával ruházták fel a tömegeket.)
Annak reményében, hogy az ellenvélemény egy részét rögtön leszerelem, álljon itt néhány egyszerű kérdés. Micsoda ostobaság kell ahhoz, hogy évezredeken át abban a hitben éljenek százmilliók, milliárdok, hogy az egyenlőtlenség, amelyben alul éhen halnak a tömegek, felül pedig könyékig aranyban turkál egy szűk hatalmi elit – törvényszerű? Micsoda ostobaság kell ahhoz, hogy dalolva menjünk a harcmezőre valamiféle elénk lógatott mézesmadzag-ideát nyalogatva, amely háborúban szétloccsantják az agyunkat, és utána az ellenfelünk, aki éppen olyan átvert polgár, mint mi, megerőszakolja, akit otthonunkban talál? Micsoda gondolkodásra képtelenség és elfogultság kell ahhoz, hogy elhiggyük: egy átlagpolgár, aki véletlenül éppen a miniszterelnök barátja, mit tesz Isten?!, néhány év alatt az ország leggazdagabb embere lett önerőből és nyilván tehetsége révén? És még sorolhatnánk hosszan a mindennapi vagy egész életünket megrontó ostobaság megnyilvánulásait.
A második tényező, ami meghatározza az ostobaságunkat, az a hatalomra vágyók trükkje. Bízva mélységes tudatlanságunkban és tájékozatlanságunkban, valamint ismerve személyes és történelmi traumáinkat, fájdalmainkat, szorongásainkat, félelmeinket, illetve mások iránt érzett rejtett vagy nem is annyira rejtett gyűlöletünket, a rasszizmusunkat, no meg hagyományos pénzéhségünket, valamint vágyunkat a mindenható apafigurára, az uralkodásra törekvők ezekre építik politikai marketingjüket, és nyernek a választáson. Ha pedig mégsem övék a győzelem, vagy esetleg elfoglalt trónjuk megbillen, akkor lázadást szítanak, esetleg háborút indítanak, és mi, akik egy hűvösebb reggelen is sálat kötünk a nyakunkra, hogy meg ne fázzunk, megyünk meghalni vérünkben fetrengve.
Ha mindehhez nem – finoman szólva – együgyűség kell, akkor mi?
A szerző író.
