Vannak, akik úgy gondolják, hogy a Pride betiltását sugalló orbáni „évértékelő”, csak egyszerű gumicsont; ezzel foglalkozzanak, ne a gazdaság állapotával. Meg hát csapda is, alapvetően Magyar Péternek szánt csapda: hátha beleesik. Mégpedig oly módon, hogy beszélni kezd róla, megvédi az LMBTQ felvonulást, amivel azonnal oda lehetne sorolni a pedofil-támogatók közé. Hogy Magyar Péter megteszi-e ezt a szívességet, még nem látni, de nagyobb az esély arra, hogy kitér előle. Sőt, egyelőre, pártszinten, mindenki kitért előle, csak Karácsony Gergely és Soproni Tamás jelentette be: lesz Pride. Az előbbi azt jelezte, hogy a meghirdetett időben, az utóbbi pedig azt, hogy a Terézváros otthont adna a felvonulásnak.
Mindenesetre, a Várkert közönsége óriási derűvel és ovációval fogadta a bejelentést, ami csak azt mutatja, hogy lehet akárhány lebukás a Fidesz háza táján, derülhet ki akárhány fideszesről, hogy pedofil-homoszexuális-ereszbajnok, a tábor rendületlenül követi a Vezért: azt gyűlölik, akit/amit kijelöl nekik a Főnök. Függetlenül attól, hogy a soraikban ott ülnének azok is, akiket gyűlölniük kellene. Persze kérdés, hogy ez a tábor most épp mekkora; akik ott lehetnek a Várkert paravánja mögött, csupa megbízható ember, igazi elvtárs, noha ők sem tudhatják, van-e újra az első sorban áruló. Mert hogy volt, ezt fontosnak tartotta a ceremónia-mester, majd a főszónok is jelezni, nekik nagyjából ennyi volt fontos az elmúlt évből, amit értékeltek. De hát ha a buzikat utálni kell, akkor a Fideszből kivált, ellenféllé növekedett szereplőt is – lehetőleg, illetve csak úgy, név nélkül.
A kormánypárt és annak karmestere folyamatosan 1984-et írt 2024-ben, méghozzá ijesztő mértékben, külön államtitkárt biztosítva a szerephez, és ez az idén sem változott, nem fog változni. Viszont, úgy tűnik, kevésnek találtatott. Mint ahogy kevésnek találtatott az is, hogy sikeressé rajzolták át a kudarcokkal kísért tavalyi esztendőt; azt már talán saját maguk sem hiszik el, hogy a minden mutatóban romlást produkáló, nemzetközileg is elszigetelődő, csupán a Trump-barátságot felmutató teljesítmény elég a választási győzelemhez.
És bár üres a kassza, muszáj úgy viselkedni, mintha teli lenne, és újra a nagy pénzszórás eszközéhez nyúlni.
Hogy honnan lesz Orbánnak erre ezer milliárdja? Mondhatni, sehonnan – ám ez a magyar miniszterelnököt a legkevésbé sem érdekli. Mindig a mát kell megnyerni, hogy a holnap mit hoz, azzal – ahogy Scarlett O'Hara az Elfújta a szélben – ráérünk akkor foglalkozni. Majd lesz hozzá frissen nyomott pénz – miénk a pénzjegynyomda –, vagy hitel a kínaiaktól, esetleg Trumptól, meg egyébként is: mit érdekli a hétköznapi embereket a költségvetés? Egyelőre elvannak az ígértekkel, végül is békés nép vagyunk – ahogy Orbán fogalmazott –, béketűrőek, kívánság szerint szeretünk vagy utálkozunk. Ha kell, az oroszokat, ha az kell, az amerikaiakat – mikor mit mondanak nekünk. Vagy ahogy Paul Lendvai fogalmazott egy interjúban: Magyarországon csend van. Kiáltó csend.