Akad egy régi mondás, miszerint a pénznek nincs szaga. Ez lényegében igaz is, kivéve, ha a politika előnyt szimatol a „felületén”. Akkor ugyanis a pénz átható, orrfacsaró illattal tölti meg a hatalom folyosóit, amelyre reagálva egy opportunista kormánypárt reflexből változtat álláspontján. És hát melyik kormánypárt nem opportunista? A miénk az, és bizony egyik nap még csodálatos lehetőség a bankkártyás világ, a másikon viszont már az ellenség előszobája. Egyik hónapban az elektronikus fizetések elősegítését tekintik a modernitás szimbólumának, a következőben pedig már a készpénz a szabadság utolsó bástyája.
Ha a politika igazi művészet, akkor a Fidesz a kaméleonfestészet Michelangelója. A kormánypárt éveken át odatette magát a digitális fizetési rendszer mellé, de amint egy radikális ellenzéki párt politikai előnyt látott a készpénz alkotmányos védelmében – s vélhetően ezt mutatták a Fidesz belső felmérései is –, Orbán Viktor eszmélt és fordult: a szabadság nem a bitekben, hanem a ropogós bankjegyekben rejlik.
A politikai haszonszerzés ösztöne felülír minden elvi álláspontot, ez nem is kérdés. Ha az ellenzéki oldalról érkezik valami, akkor az vagy hülyeség, vagy veszélyes. Ha viszont ez a valami népszerű, akkor egyik pillanatról a másikra átalakul egy fényesen csillogó nemzeti üggyé. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a kormánypártnál egyetlen dolog fontosabb az ideológiánál: a hatalom megtartása. Biztos lesz olyan, aki elhitetheti magával, hogy egy ilyen ügy melletti helyezkedés a nép iránti hűség megnyilvánulása.
Ám aki egy percnél tovább figyelte már a Fidesz működési rendszerét, az pontosan tudja: a főszabályuk szerint mindig az a helyes, ami politikai hasznot hoz.
Maradjunk tehát abban, hogy a forintnak ugyan nincs szaga, de politikai ereje annál inkább. Így ha kell, a bankkártyát dicsőítik, ha kell, a készpénz mellett kardoskodnak – attól függően, hogy éppen mi hoz több szavazatot. Márpedig a választások előtti évben ez a szokásosnál is nagyobb motiváció.