Aligha kaphatnának pontosabb képet az Orbán-rendszerről, mint ha átfutjuk a g7.hu által a 2010 óta épült stadionokról készített összeállítást. Huszonhét stadion áll a mérleg egyik serpenyőjében, szemben a másik serpenyővel, benne három kórházzal, pontosabban kórházi bővítéssel.
A kilencszeres különbség akkor sem látszik indokoltnak, ha tudjuk, hogy Magyarországon egymillió főre több kórház jut, mint a nyolcszor nagyobb népességű és az egy főre jutó GDP összegét tekintve két és félszer gazdagabb Németországban.
A "FŐNÖK" HOBBIJA. Ha egy ország egyetlen személy magántulajdonává válik, akkor természetes, hogy az ő vágyai, igényei döntik el a fejlesztéseket. Magyarországon hiába rendeznek négyévente választásokat, hiába működik népképviseleti országgyűlés, hiába vannak a demokráciákban megszokott intézmények, mint amilyen az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, ezeknek a díszletelemeknek hasonló a funkciójuk, mint a budai Várban az elmúlt évtizedben épült beton épületmonstrumoknak. A betont ugyan a történelmi időkre emlékeztető színű vakolat takarja, de a habcsókhoz hasonló cukormáz mögül az abszolút monarchia operettvalósága bukkan elő, amelyben Orbán Viktor másfél évtizede ismételgeti a tévesen XIV. Lajosnak tulajdonított mondatot: „L'état c'est Moi” (az állam én vagyok).
Márpedig ha ő az állam, akkor nem kétséges: végre senki sem korlátozza, hogy megvalósíthassa gyermekkori vágyait. Éppen tíz éves volt a mai maffiavezér, amikor Petőfi Sándor születésének 150-ik évfordulóján, 1973-ban akár láthatta-hallhatta is a jubileumra bemutatott tv-sorozatban az egyik Berek Katalin által megkérdezett riportalany elhíresült válaszát. A Kiskőrösön megszólaltatott kisfiú arra a kérdésre, hogy „Ismeri Petőfit?” csak annyit tudott válaszolni: „itt lakott a szomszédban”. A következő kérdésre pedig, hogy mi akar lenni, azt válaszolta: „focista”.
A Magyarországot magántulajdonaként kezelő, immár hatvanas férfiban a fél évszázada elhangzott válasz mint ars poetica ma is élénken él, és ha már nem lehet focista, legalább kedvtelése tárgyaival, stadionokkal szórja tele Magyarország térképét. Az utóbbi években épült stadionok nettó építési költségének megfelelő 600 milliárd forint nagyjából a kétszerese a felsőoktatási intézmények (egyetemek, főiskolák) éves kiadásainak, vagy fele az alapfokú és középfokú oktatási, illetve a fekvőbeteg ellátásra fordított kiadásoknak.
Ebben az irdatlan összegben nincs benne a stadionok éves fenntartási költsége, pedig ahol a füvet is fűtik, ahol az öltözők légkondicionáltak - szemben a kórházi műtők többségével -, ott bizony nem csak a beruházás ára nagy – főleg, ha „alkotmányos költségek”, a Mr. 20%-ok zsebpénze is felfelé hajtja.
VÍZSZINTES ÉS FÜGGŐLEGES. Molnár Lajos néhai egészségügyi miniszter – akkor még volt Egészségügyi Minisztérium is – szerette mondogatni, hogy a jól szervezett egészségügyi rendszerben a „függőleges” betegek aránya jóval nagyobb, mint a „vízszinteseké”. Azaz a járóbetegek a megfelelő megelőzés, a kockázati tényezők (alkohol, dohányzás, stressz) mérséklése és a folyamatos figyelemmel kísérés miatt csak az elkerülhetetlen esetekben kerülnek a fekvőbetegellátásba, ezért a drága kórházi ágyakon csak az indokolt esetekben, a szükséges beavatkozások végett találunk betegeket. Emiatt a kórházakban töltött idő is rövidül, az intézmények pedig az elhagyott, málló vakolatú lakótelepi épületek helyett a jól szervezett nagyüzem képét mutatják, ahol gyógyulni könnyebb, dolgozni pedig nem büntetés.
Molnárnak sajnos nem sikerült – részben a koalíciós partner szocialisták ellenállása, részben a Fidesz demagóg akciózása miatt - az általa javasolt szerkezetátalakító lépéseket bevezetnie: versengő biztosítók, üzemgazdasági értelemben hatékony vállalatokká szervezett egészségügyi intézmények, stb.. Ezek hatására javult volna az egészségügyi ellátás hatékonysága, miközben a maffiaállam alatti és miatti pénzhiány másként változtatta „kedvezőbbé” a függőleges és a vízszintes betegek arányát. Hiszen ma lényegesen kevesebb kórház és kórházi ágy (63 470) van, mint Molnár Lajos idején (79 605), noha az egészségügyi statisztikák szerint a lakosság állapotában nem következett be markáns javulás.
Jóllehet az orvosbérek rendezése miatt enyhén nőtt az orvosok száma, ám éppen az orvosbérek megduplázódása okán - mert nem éri meg és nem is lehet „túlórázni” -, az általuk vállalt óraszám zsugorodása folytán az egészségügyi kapacitás mégis összement. Aminek persze az a fő oka, hogy az egészségügyi költségvetési kiadások nagysága a GDP arányában 2010 óta 15 százalékos mértékben csökkent (4,7 százalékról 4,2 százalékra, ami Európában a legalacsonyabb arányszám). Jól mutatja az "átváltási" arányokat a ráfordítások aránya: egészségügyi beruházásokra mindössze hatodannyi jut, mint stadionokra és palotákra. A maffiaállamban a legfőbb érték az üresen kongó stadion meg a fennhéjázó palota, és nem az emberélet.
Rendjén van ez így, hiszen ha túl sokan maradnának életben, még „öszvekarmolázná a szegénynek / Patkója a szép síma padlatot!” (Katona József: Bánk bán).
ÁLLNAK MÉG A PALOTÁK... A stadionokra és a palotákra elköltött százmilliárdok összege talán megmagyarázza azt a szomorú tényt, hogy a magyarországi termelékenység 2010 óta évente átlagosan 1,1 százalékkal nőtt, ami éppen a fele a román, a szlovák, a cseh termelékenység javulásának, harmada a lengyelének. Hogy mi az oka annak, hogy a magyarországi fogyasztás a legalacsonyabb Európában? Nos, az éppen ez: ha nem növekszik a termelékenység, akkor nem nő a gazdaság, ha nincs növekedés, nincs jólét.
Egyszerű ez, mint Halász Judit dala: „Egy szög miatt a patkó elveszett. / A patkó miatt a ló elveszett. / A ló miatt a lovas elveszett. / A lovas miatt a csata elveszett. / A csata miatt az ország elveszett. / Máskor verd be jól a patkószeget!”
Igaz, népességarányosan Magyarország kapta a legtöbb Európai Uniótól származó pénzt, mégsem sikerült a gyors felzárkózás, hiszen nem a termelékenységjavulás két fő tényezőjére, a kiművelt emberfőkre és a technológiai megújulásra költöttük a pénzek jó részét, hanem cicomára.
Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Magyar Nemzeti Bank által folytatott pénzpolitika, a forint értékállandósága, az árfolyam és pénzügyi stabilitás attól javul, ha az MNB épületére 100 milliárdot (az eredeti terv több mint másfélszeresét) meghaladó összeget költenek el. Azt sem hiszem, hogy a ledózerolt Közlekedési Múzeum, a bezárt Iparművészeti Múzeum, illetve a Hadtörténeti Múzeum hiányát a Nemzeti Hauszmann Tervnek megfelelően felhúzott várbeli betonmonstrumokra eddig elköltött százmilliárdok pótolják. Ezeknek a nagyzási hóborton meg a Mr. 20%-ok „jó zsebeibe vándorló” milliárdjain kívül a nemzeti felemelkedés jólétet növelő termelékenységemelkedéséhez annyi köze van, mint a nemzeti tekintélyt megalapozó, szépen terebélyesedő pocaknak a politikai elismertség növekedéséhez.
Pedig még nem ejtettünk szót a jó kezekbe került budapesti ingatlanokról, így a Gellért Szállóról, a Hotel Dorotheáról, a Radisson Budapartról; vagy a vidéki kastélyok gondos őrzésbe vételéről, mint a turai kastély, a tarcali Andrássy kúria vagy a Magyar Tudományos Akadémiától „megváltott” Brunszvik kastély.
A Nemzeti Kastélyprogram az uniós pénzből megvalósult rekonstrukciós szakasz befejezése után nyilván az „üzemeltetőt keresünk” szakaszba lendül, hogy a már idézett Tiborc monológhoz méltón emlékezhessünk meg a királyi vő (az persze csak véletlen, hogy ő is Tiborcz – bár már nem szegény jobbágy) országépítésének újabb felvonásáról: „És aki száz meg százezert rabol / Bírája lészen annak, akit a / Szükség garast rabolni kényszerített.”
Itt az ideje, hogy az elhagyott kórházakba, így az évtizede üresen álló Lipótmezőre végre beköltözhessen a maffiaállam feje és egész pereputtya.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
